Episodes
-
A kiszolgált katonák élete valószínűleg helytől és kortól függetlenül sosem volt könnyű, még akkor sem, ha az őket szolgálatba hívó állam történetesen hajlandóságot mutatott a velük való törődésre. Persze akadnak, akikből ilyen helyzetben nemhogy nem párolog el az életkedv és tettvágy, mint ahogy ez sajnos sokukkal megtörténik, hanem a békeidőket kihasználva egyenesen belevetik magukat vérmes elgondolások megvalósításába.
Szélsőséges példa erre Ludvig Kahlen hadnagy története, aki a XVIII. századi porosz hadseregben bizonyára példásan kitanult fegyelmet, szorgalmat és rendezettséget burgonyatermesztő telepesként remélte sikeresen kamatoztatni. Az ilyesmi ugyebár sosem számított kifejezetten könnyed, kényelmes életformának, de az eltökélt Kahlen ezt képes volt még azzal megfejelni, hogy a dániai Jüt-félsziget északnyugati részén, a Pallas Nagylexikon leírása szerint terméketlen, "posványoktól megszakított homokos területen" kezdett gazdálkodni.
Ebben a korszakban, az angliai és németalföldi területekről kigyűrűző ún. második mezőgazdasági forradalom fénykorában ugyanis a dán korona úgy döntött, adottak végre a feltételek ennek a kietlen, következésképpen semmilyen adóbevételt nem hozó pusztaságnak a hasznosítására is. A veterán hadnagy ennek a felhívásnak tett eleget, így legalábbis a javára lehet írni annyit, hogy azt a borzasztó terepet nem saját maga szemelte ki.
Példáját a későbbiekben több száz német telepes követte, akik zömében néhány év után vagy lógó orral tértek vissza hazájukba, vagy Nagy Katalin hívására hallgatva arra jutottak, hogy a Volga-vidék és Pétervár környéke vonzóbb célpont - ezzel valószínűleg a jüti pusztáról minden fontos tudnivalót el is mondtunk. Kahlen hasonló tervei is szertefoszlottak, de részletekbe erről sem megyünk bele, mert ez itt nem a spoiler helye.
Kalandos történetét ugyanis tavaly a Fattyú címmel dán-svéd-német koprodukcióban készített filmdráma örökítette meg, mely műfaját tekintve afféle skandináv western, természetesen sok mindent kiszínezve, de a lényegi valós eseményeket azért ki nem forgatva. Podcastunk 107. adásában ezzel a filmmel foglalkozunk; Mads Mikkelsen főszereplésével készült a The Captain and Ann Barbara c. regény alapján. A címhez az ihletet Ann Barbara karaktere szolgáltatta. Jó szórakozást kívánunk!
-
Az ukrajnai háború eseményeit figyelve nem lehet elmenni a Jevgenyij Pirgozsin nevével fémjelzett – és vele gyakorlatilag eggyé váló – Wagner katonai magánvállalat mellett, amely a szíriai és afrikai műveletei után legnagyobb eredményeit pont abban az Ukrajnában szerezte meg, amely 2014-ben szülőhelyéül szolgált. A Wagner 2022-től kezdve számos számos front mentén, de leginkább Bahmut ostromakor mérettette meg magát. Popasznaja, Liszicsanszk és Szoledar elfoglalásával a Wagner „brand” legendává vált a front mindkét oldalán, amelyet tovább emelt Prigozsinék 9 hónapos teljesítménye a bahmuti húsdarálóban.
Utóbbit végül csak a finálét jelentő 2023. júniusi „igazság menete” tudta megtörni, amely végső soron Prigozsin és az addig ismert Wagner végét hozta el magával. De, antik görög drámához hasonlóan a Wagner-eposz esetében sem maradhatott el a katartikus lezárás Prigozsin 2023. augusztusi, máig tisztázatlan légikatasztrófájával.Ebben a helyzetben kapcsolódunk be a meglepően nagy érdeklődést keltő Legjobbak a pokolban című akciófilmhez (lásd itt, magyar felirattal). Maga a film még 2022 októberében jelent meg Prigozsin személyes finanszírozása és közreműködése mellett. A cím egyben a Wagner nem hivatalos – de szintén Prigozsintól származó – szlogenjének a parafrázisa, amely szerint „bár mind a pokolra kerülünk, de a pokolban is mi leszünk a legjobbak”.Történetünk természetesen a kelet-ukrajnai frontokon játszódik, ahol egy elhagyott iparterületért és az ott állomásozó tüzérségi üteg megsemmisítéséért vívott harcot követhetünk végig összesen 109 percben. Bár hivatalosan sem a Wagner erői, sem az ukrán fél nincsenek direkt megnevezve, ám az alkalmazott elnevezések alapján hamar következtetni lehet a harcoló felekre. Avagy az Ukrajnában felbukkanó karszalagok mintájára a fehér hívójelű fél a Wagner rohamcsapatát, míg a sárga az ukránokat jelöli.
A cselekményt végigkíséri a prigozsini „egyenlők vagyunk a harctéren” narratíva. Nincsenek alá- vagy fölérendeltségi viszonyok, vagy az adott fél gratifikációja. Helyette nyers naturalista épületharc, halál és az egyszerű harcos kis jelentősége tűnik fel a háború egészéhez képest. Az ukránok sem igazán ellenségként, hanem sokkalta inkább olyan hasonló képességekkel bíró ellenfélként jelennek meg, akik ugyanazon személyes háttérrel, szocializációval és harcmodorral bírnak. Sokszor ugyanazon szovjet eszközökkel harcolva az egykori szovjet harceljárások szerint. Csak éppenséggel a rajtuk kívül álló események folytán végül az arcvonal másik oldalára kerültek.
Rendezőként Andrej Batovval találkozhatunk, ami viszont Andrej Serbinyin írói álneve. Ő nem ismeretlen a Wagner háza táján, hisz ő volt az, aki például a magánvállalat közép-afrikai misszióját bemutató 2021-es Turista című alkotást is jegyezte. A forgatókönyvírók közt persze maga Jevgenyij Viktorovics neve is előkerült a poszthumuszként megjelenő Alekszej „Cserkesz” Nagin mellett. Az Ukrajnát megjárt Nagin harci tapasztalatai egyben hozzájárultak a harci cselekmények minél realistább bemutatásához. A film aktualitása és tematikája miatt persze a színészgárdán is megmutatkozik, ám a főszereplők között olyan nevek is feltűnnek, mint az 1985-ös második világháborús Jöjj és láss! c. filmben debütáló Alekszej Kravcsenko.
Podcastunk 106. adása annyiban is érdekes, hogy nem csupán a Wagner-filmmel, hanem egyben magának a legnagyobb karriert bejárt orosz katonai magánvállalatnak a történetével, előzményeivel, ukrajnai szereplésével és a Prigozsin-féle lázadás utóhatásaival egyben foglalkozik. Avagy a Wagnerhez hasonlóan a PMC-k oroszországi jelenléte is egy külön történet.
A felvétel két részletben, a Wagner 2023. júniusi felkelése előtt és 2024 januárjában készült. A szereplők ezúttal rendhagyó módon Hidegkuti Konstantin, a moszkvater.com online szakportál munkatársa, Lázár Zsolt hadiipari szakértő és Salvaje, a Hadak útján c. egykori hadtörténelmi rádióműsor vezetője.
-
Missing episodes?
-
„S ezért, mivel mulatni nem tudok, mintSzerelmes e sok szép szavú napokban,Elvégezém, hogy gazember leszek,S utálom léha kéjit e napoknak.”- Shakespeare: III. Richárd (fordította: Szigligeti Ede)III. Richárd angol király az irodalomtörténet egyik leggonoszabb cselszövője: a saját rútsága miatt érzett dühből álnok módon gázol át mindenkin, egymás ellen fordítva bátyjait, majd hidegvérrel meggyilkoltatja két unokaöccseit, hogy trónjukat elbitorolhassa. Felesége kezét az általa megölt előző férj koporsójánál kéri meg, de megmérgezteti, hogy elvehesse saját unokahúgát. Nem létezik olyan gonoszság, amit el ne követne. Végül aztán Isten kegyéből a jóságos Tudor (VII.) Henrik megöli a bitorlót, megmentve Angliát a gonosztól. Hogy honnan tudjuk mindezt? William Shakespeare-től, aki az említett Henrik unokájának, I. Erzsébetnek a szolgálatában állt.
Podcastunk 105. részében annak próbálunk utánajárni, a történelmi Richárd milyen ember is lehetett valójában, illetve, hogy az unalomig ismert irodalmi karikatúra mennyire határozza meg a róla készült feldolgozásokat. Előző adásunkban már foglalkoztunk V. Henrikkel, Franciaország második majdnem-meghódítójával, akinek korai halála hozzájárult a rózsák háborúi néven ismert nagy angol belpolitikai válsághoz; III. Richárd rövid uralkodását a történetírás hagyományosan ennek a konfliktusnak a végső szakaszaként értelmezi. Egy későbbi adásban magát a konfliktust is feldolgozzuk majd, Woodville Erzsébet királyné személyén keresztül.
III. Richárd, Anglia utolsó Plantagenet- (York) házi királya, valójában nem volt olyan szörnyszülött, mint aminek Shakespeare lefestette. Valóban rendelkezett gerincferdüléssel, de katonaként számos alkalommal megállta a helyét a csatatéren, akárcsak hadvezérként, és bátyja, IV. Edward király leghűségesebb támaszának bizonyult. Gyávaság és cselszövés helyett a személyes bátorság és határozott fellépés volt rá jellemző. A trón megragadása előtt nyomát se leljük annak a gonoszságnak, amit a híres költő lefestett róla, persze nehéz is lenne: Shakespeare szerint ugyanis már az első St. Albans-i csatában, két és fél évesen megölte Somerset hercegét.
Felesége, Neville Anna aligha szerethette első férjét, hiszen családja és az ismét a trónra áhítozó Lancaster-ház gyűlölte egymást; a két nagy nemzetség konfliktusa nagyban hozzájárult a rózsák háborúinak kitöréséhez. Arra sincs bizonyíték, hogy Richárd végzett volna Edward walesi herceggel, a Lancaster-örökössel, és természetesen a koporsó melletti lánykérés is csak rosszindulatú kitaláció. Akárcsak az, hogy utóbb megmérgezte volna feleségét, akitől még fia is született, hogy elvehesse saját unokahúgát. De szemenszedett hazugság az is, hogy szembefordította volna IV. Edward királyt másik bátyjával, Györggyel – miután utóbbi kétszer is elárulta őt a múltban, és eszét is vesztette, ehhez aligha volt szükség cselszövésre. Az egyedüli vádpont, amely alól nem lehet egyértelműen felmenti Richárdot, az a trónbitorlás - a Towerbe zárt két örökös eltűnésének a kérdése.
A történelmi tények ismerete mellett három audiovizuális feldolgozását is megnéztük Shakespeare nevezett színdarabjának: az 1955-ös brit színes filmet, ahol a korábban V. Henriket is játszó Laurence Olivier alakította meggyőzően a sátáni gonoszt; egy ’70-es évekbeli magyar fekete-fehér (és más szempontból is minimalista) televíziós változatot; valamint egy 1995-ös filmet, ahol Ian MacKellen (Gandalf) játssza a fiktív ’30-as évekbe helyezett Richárdot, aki a végén már SS egyenruhában jelenik meg, hogy jelezze, ő a Gonosz…
Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!
-
Az 1415-ös Agincourt-i csata tipikusan az a fajta drámai esemény volt, amelynél kb. a hadtörténelem iránti érdeklődés felkeltésére alkalmas minden elképzelhető olyan részlet adott volt, ami egy hőstörténet alapanyagául is szolgálhat: egy merész, de jól számító hadvezér, egy valódi csodafegyver, ami nemcsak a fantázia világában döntő fontosságú, egy elég csüggesztő kiindulópont és a végzetesen elbizakodott ellenség. Ha pedig történetesen egy fiatal lovagkirály áll a győztes sereg élén, a megfelelően honesztáló krónikákat még egyszerűbb feladat papírra vetni.
V. Henrik egyébként sem "csak" ezzel az egy csatával vívta ki magának a nemzeti hős címét, hiszen tengerentúli hadjáratai jelentették általánosságban az utolsó olyan időszakot, amikor a százéves háború menete az angoloknak kedvezett. Nagyobb esélyük arra, hogy egy szárazföldi, nem pedig tengeri nagyhatalom alapjait fektessék le, valószínűleg sosem volt máskor, mint V. Henrik tragikusan korai halála előtt.
Az efféle spekulációt félretéve, és inkább elszórakozva egy másikkal, azt jó eséllyel elmondhatjuk, hogy Agincourt elsősorban hadtörténeti érdekesség maradt volna, ha nem választja központi motívumnak az V. Henrikről szóló színdarabjában Shakespeare, akinek munkásságát és kulturális jelentőségét itt remélhetőleg felesleges bővebben ismertetni. A darab mindezidáig összesen három, azonosan V. Henrik címmel bemutatott mozifilm alapjául szolgált (1944, 1989, 2019), és podcastunkban az eddig megszokott témaválasztási szokásunkkal szakítva a mai, 104. adásban mindhármat kielemezzük és összehasonlítjuk.
-
Jellegéből fakadóan az őskutatás meglepő eredményeket hozhat, melyek aztán cselekvésre is sarkallhatják az embert - főleg akkor, ha egy irodalmárról van szó, akinek természetesen az ihlet mindig jól jön. Már 58 évesen ugyan, de tapasztalhatta ezt a jeles angol regényíró, Bernard Cornwell is, aki kanadai felmenőit kutatva a római fennhatóság romjain létrejött angolszász királyságok koráig, egészen a VI. századig visszavezethető családfát vindikált magának, egy helyileg ismert történelmi személyiségnek számító northumbriai felmenővel, Bamburghi Uthreddel együtt.
Szerencsés egybeesés, hogy Cornwellt már fiatalon magával ragadta az a kor, s így megvoltak arról a megfelelő ismeretei. Mindez akkora alkotásvágyat ébresztett benne, amely végülis egy 13 kötetes történelmi regénysorozatban öltött testet. Ezt dolgozta fel az az öt évados BBC-, majd Netflix-sorozat, ill. az ezt követő film, amely aktuális adásunk témája egyben.
Az utolsó királyság (The Last Kingdom) részben egyidejűleg futott a Vikingek c. sorozattal, amellyel 64. adásunkban foglalkoztunk. Bizonyos párhuzamok már emiatt is magától értetődőek számunkra, lényeges különbség viszont, hogy a poptörténetírásban igen kedvelt dán hajósok alapvetően ellenségként, vagy legalábbis hatalmi riválisként, tehát mellékszereplőként lépnek csak színre. Ez részben magyarázatot adhat arra, miért maradt kevésbé ismert ez az egyébként sem amerikai eredetű sorozat, mint amaz. És tény, hogy az angol emlékezetpolitika, már amilyen mértékben beszélni lehet ilyesmiről egyáltalán, sem elsősorban a normann hódítás előtti egy-két évszázaddal foglalkozik szívesen.
Mindemellett véleményünk szerint az alkotást nem sok panasz érheti, és ez a megfilmesítésére is vonatkozik. A szerep, amit a regények szerzője Bamburghi Uthrednek tulajdonított a Wessexi Királyság történelmében és az angol nemzetté válás folyamatában, csak a képzelet szüleménye ugyan, de művei azért a múlt eseményeit a művészi szabadságnak azért teret engedve ugyan, de hűen mutatják be, ami a regények és a Netflix-sorozat viszonyáról is elmondható.
-
Mikor az első világháború szóba kerül, viszonylag keveseknek szokott eszébe jutni a katonai igazságszolgáltatás vagy Stanley Kubrick neve, míg az emberek életét felelőtlenül feláldozó, karrierista tábornokok annál inkább. Podcastunk mai, 102. adása pontosan ennek a három témának az egyvelegéről szól, amelyet A dicsőség ösvényei c. 1957-es fekete-fehér film mutat be.
Az első világháborúban az emberek életét semmibe vevő, csak a saját előmenetelükkel törődő tábornokok toposza igencsak széles körben ismert. A valóság ettől azért általában bonyolultabb volt, az bizonyos, hogy a katonai patthelyzet feloldásáig csak igen véres támadásokat tudtak indítani a szembenálló felek, amelyek alig hoztak eredményt. Egy ilyen esemény körül zajlik a film története is 1916-ban, amikor az előléptetésért teperő Mireau tábornok lehetetlen küldetéssel bízza meg az embereit, mivel felettese, Broulard tábornok előléptetéssel kecsegteti siker esetén.
A várható kudarcot követően pedig azonnal felelőst kell állítani: három közkatonát, akiket gyávasággal vádolnak meg, és példát statuálnak rajtuk a morál helyreállítása érdekében. Dax ezredes, a katonák közvetlen felettese azonban nem akarja elfogadni ezt az áldozatot, és maga kel védelmükre egy már előre eldöntött kimenetelű hadbírósági eljárásban.
Kubrick ezen korai filmje a tőle megszokott eszközökkel operál, fő üzenete pedig elítéli a háborút, és a hadsereg elnyomó belső intézményrendszerét egyaránt. A filmre fontos hatást gyakorolt a főszereplő Dax ezredest játszó Kirk Douglas személye is, akinek a kedvéért a boldog befejezést egy sokkal sötétebb, az eredeti regényhez hű lezárásra változtatták. Ez a fajta lezárás ráadásul sokkal jobban szolgálja a film üzenetének átadását. A filmet széles körű elismerés fogadta szakmai körökben, ám a hadsereg becsületére mindig kényes Franciaországban nagy botrányt kavart, és számos más országban se mutatták be évekkel későbbig.
A filmet csak ajánlani tudjuk azoknak, akik szeretik Kubrick művészetét, az első világháborús vagy a bűnügyi filmeket. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!
-
Őszintén szólva tőlünk egy fejvakarásnál többre aligha futotta volna eddig, ha meg kell neveznünk akár egyetlen filmet is (vagy bármi mást), amely az amerikai FBI testületét mint egy megkülönböztetett, üldözött etnikai kisebbség egyetlen jótevőjét ábrázolja. Azt pedig végképp nem gondoltuk volna, hogy egy ilyen alkotás nemcsak hogy el is készül, hanem ez ráadásul a megfelelő hírverés mellett a nagy Scorsese keze nyomán történik meg. A mifelénk Megfojtott virágok címen forgalmazott film nem illeszkedik ugyan podcastunk szokásos témáiba, de mivel a híres rendező egyik filmjét már gorcsó alá vettük (New York bandái), ahogy botrányos pereket bemutató egyéb filmeket is (Tiszt és kém, Nem hagytak nyomokat), úgy véltük, ennyi erővel miért ne tehetnénk meg ezzel az igen terjedelmes bűnügyi drámával is.
Az igen pozitív fogadtatásra lelt ismeretterjesztő köteten alapuló kvázi-western nyilván nem az egyetlen, amely az 1920-as évek vadkapitalizmusa idején játszódik, vagy amelyben észak-amerikai indiánok is szerepelnek. Ami viszont az utóbbiakat illeti, az áldozati szerep nem nagyon fog senki számára az újdonság erejével hatni, de az már bizonyára igen, hogy ebben az esetben jóval a behódolásuk után, annak dacára gyilkolták őket, és nem a földjükért, hanem az olajipari jövedelmeik megszerzésére.
Jó szórakozást kívánunk!
-
Kedves hallgatóink! A KatPol Kávéház a századik alkalomhoz - reményeink szerint - méltón egy különleges adással jelentkezik. Az eddig megszokottaktól eltérően nem egy filmet vagy sorozatot elemzünk, hanem egy regényt. Könyvből is elég rendhagyót választottunk, méghozzá Trenka Csaba Gábor 1991-es művét, az Egyenlítői Magyar Afrikát. Csapatunk elsőkörben igyekezett tisztázni a kötet műfaji sajátosságait, mivel ez egy alternatív történelmi mű és egyfajta karrierregény keveréke, ami egy terjedelmes önéletrajzként került leírásra.Az alternatív történelmi művek alapvetően a könyvben lévő jelenre fókuszálnak, amihez a múltat használják eszközként. Kiindulási pontja a „Mi lett volna ha…” kérdésre adott válasz, hogy az adott műben lévő „jelen” mennyiben tér el a valós jelentől. Az eltéréseket általában sorsfordító történelmi események más kimenetele okozza, például: a vikingek gyarmatosítják Amerikát, a Konföderáció nyeri a polgárháborút, Napóleon legyőzi Oroszországot, vagy a Szovjetunió nyeri a Hidegháborút stb. Az alternatív történelmi regények tehát a múlt megváltoztatásával hatalmas potenciált rejtenek magukban, ezért sok könyv, sorozat és számítógépes játék is élt ezzel a lehetőséggel. Jelen regény különlegességét az adja, hogy magyar szerző általi, magyar témával foglalkozó műről van szó, ami az utóbbi évek kísérleteit leszámítva ritkaságszámba megy. Jelen műben a sorsfordító esemény, amit a szerző megváltoztat a második világháború végkimenetele; ebben a világban a németek nyernek, akik a világ egy részét felosztják a szövetségeseik között.A könyv másik jellegzetessége a kvázi karrierregény jellege, ami önéletrajzként meséli el a főhős, Lajtai Gábor életét. Lajtai Gábor 1960. januárjában született Hungarovillben, ami az Egyenlítői Magyar-Afrika nevű gyarmat központja. Ez nagyjából az egykori Francia Egyenlítői-Afrikához (1910-1958) tartozó Francia-Kongónak, más nevén Brazzaville-Kongónak felel meg, tekintettel arra, hogy a terület korábbi uraira több utalás is szerepel. Lajtai Gábor által az itteni élete során tapasztalt dolgok sok szempontból megegyeznek a kádári Magyarországon tapasztaltakkal. Maga a gyarmat hasonló problémákkal küszködik, mint az 1957 és 1989 közötti Magyarország.A mű érdekessége, hogy az anyaországgal, a "szociálfasiszták" által uralt Magyarországgal nem nagyon foglalkozik, a fókusz szinte teljes egészében az afrikai gyarmaton van. A főhős is egy ponton megjegyzi, hogy ő magyar, de soha életében nem járt az országban. Lajtai Gábor élétéből leginkább a család bizonytalan anyagi helyzetét, az előbbivel összefüggő oktatási nehézségeket, a kamaszkor megélését egy diktatúrában és a gazdasági-politikai elit működését tapasztaljuk meg. Mindezen dolgok, ahogy fent is említettük, párhuzamba állíthatóak a „gulyáskommunizmus” Magyarországával. A gyarmat életére jelentős hatással van a németországi, ezáltal pedig a Magyarországon történő vezetőváltások, ami szintén hasonlít a Szovjetunió és a Magyar Népköztársaság viszonyára, mint az új gazdasági mechanizmus bevezetése, majd annak szovjetek által befolyásolt megbuktatása.Összegezve: jelen könyv előnye a magyarok által ismert helyzet bemutatása egy nem szokványos környezetben. A szerző szépen leírja Afrika ezen részének a környezetét, a gyarmatokon élő népeket, azok viszonyát az egész helyzethez, és az ezeknek megfelelően működő ill. működgető társadalmat. Gyengéje a könyvnek, hogy az események nem mindig racionálisak, és maga a világ nagypolitikai felépítése se tűnik logikusnak. Maga a magyar gyarmat itteni megvalósítása se tűnik valósághűnek (honi tengeri kijárat nélkül). Továbbá bizonyos pubertáskori dolgok talán túl nagy hangsúllyal kerültek be a könyvbe a világ kidolgozásának kárára.
-
Kedves közönség! Podcastunk 99. adásában a téma egy olyan film lesz, amely kevéssé ismert eseményeket dolgoz fel a kései európai gyarmatosítás történetéből. Líbia napjainkig fontos geopolitikai fekvésű Európa számára: míg a területet korábban a kontinens partjait fosztogató berber kalózok uralták, majd névleges oszmán uralom alá került, az 1911-12 közötti olasz-török háborúban a terület Olaszország uralma alá került. Ezt követően a helyi berber törzsek részéről ellenállási mozgalom bontakozott ki a gyarmatosítókkal szemben, amelynek vezéralakja egy idős muszlim tanító, Omar Mukhtar volt. Az 1981-ben líbiai-amerikai koprodukcióban készült A sivatag oroszlánja című film az ő felkelésének fasiszták általi vérbe fojtását mutatja be.
Kevés gyarmati terjeszkedés volt olyan értelmetlen, mint az olaszok ezirányú kísérletei. Líbia megszerzése mind gazdasági, mind katonai szempontból értelmetlen volt, ezt legfeljebb csak a nemzetépítés, illetve a gyarmatbirodalmi létből eredő presztízs szemszögéből lehet valamelyest megmagyarázni. Líbiában ekkoriban még nem találtak kőolajat, a terület saját erőforrásai pedig nem igazán kecsegtetnek nagy lehetőségekkel a hódítók számára. Ezzel szemben az 1912 után megszerzett terület csak fejfájást okozott az olasz politikai és katonai vezetésnek. Mikor Mussolini 1922-ben hatalomra került, sok helyen már meglévő problémákra kellett reagálnia, ilyen volt Líbia is.
Kijelenthető tehát, hogy a fasiszta kormányzat itt nem maga kereste a bajt, hanem a korábbi polgári kormányok hátrahagyott káoszával kellett valamit kezdenie. Ezt pedig az olasz fasizmusra jellemző kettős módon kezelték: teljes inkompetenciával, illetve elképesztő brutalitással. A brutális elfojtóhadjárat szellemi atyja Rodolfo Graziani későbbi marsall volt, aki később Etiópiában is számos háborús bűn elkövetésénél volt jelen – a nyugati hatalmak sajátos politikai hozzáállása miatt ezek egyikéért sem vonták felelősségre. Kizárólag a németekkel való kollaboráció miatt az olasz kiugrás után, ott is csak négy hónapot töltött börtönben.
A film Graziani, illetve Mukhtar párosán át, a két hadvezér szemszögéből mutatja be a háború 1928-30 közötti eseményeit, amely végül a berber felkelők vereségével, majd Mukhtar kivégzésével ér véget. A történet, annak ellenére, hogy a Mukhtart nemzeti hőssé emelő Kadhafi-rendszerben készült, meglepően kiegyensúlyozott hangvételű, nem törekszik senki démonizálására. Az olaszok nem karikatúrába hajlóan gonoszak, sőt több pozitív szereplő is feltűnik a soraikban. De még a lelkes fasiszta és gyakorló háborús bűnös Graziani sem gonoszként jelenik meg, inkább csak egy karrieristaként, aki a rábízott feladat teljesítéséért nem riad vissza semmilyen eszköztől.
A film nagyon jól bemutatja a COIN-ra jellemző eszköztár alkalmazását: a civil lakosság táborokba zárását, a határ lezárását drótkerítéssel, a megtorlóakciókat, a lázadók egyre kisebb területre történő beszorítását. Maguk a csatajelenetek is igen pazarok, hatalmas statisztatömeggel és valóban megépített harceszközökkel operálnak a film egészében.
Így aztán a művet mind narratív szempontból, mind a technikai megvalósítás terén csak ajánlani tudjuk az érdeklődőknek. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!
-
[REPOST]
Ígéretünkhöz hűen ma folytatódik a Szent Korona Rádió Hadak útján c. egykoi hadtörténeti műsorának vezetője, Salvaje és egyik szerkesztőnk, Rammjaeger83 2015-ös élménybeszámolója a német páncéloserők múzeumából, a tárlathoz tartozó hidegháborús típusok bemutatásával.
-
[REPOST]
A Szent Korona Rádió Hadak útján c. egykori hadtörténeti műsorának vezetője, Salvaje és egyik szerkesztőnk, Rammjaeger83 2015-ös élménybeszámolója a német páncéloserők múzeumából, Munsterből.
Ebben a részben néhány kivételtől eltekintve a 2. világháborúban bevetett haditechnikáról, azon belül is természetesen zömmel a páncélosokról lesz szó. A folytatásban a hidegháborús típusokra térünk rá.
Későbbi, 2017-es beszámolónk a második látogatásunkról a 37. adás témája volt.
A kapcsolódó képanyag megtekinthető itt.
-
Vannak viharos múltú települések, ahol sosem felejtik el a háborút, amely átgázolt rajtuk, és egyfajta helyi hagyományt teremtve rendszeresen meg is emlékeznek róla (hacsak külsö politikai körülmények ezt nem akadályozzák meg). Ilyen pl. a hollandiai Overloon, melynek idegenforgalmi nevezetességeit a KatPol Kávéház 45. adásában már részletesen ismertettük, vagy a belgiumi Bastogne, amely valószínűleg ismertebb, és amely az egyik téma a mai, 98. adásban. Azért "csak" az egyik, mert podcastunkban most negyedik alkalommal mutatunk be összefoglaló útleírást több külföldi hadimúzeumról ill. az ezekhez kapcsolódó rendezvényről. Egyben élménybeszámolóval is több mint három éves kihagyás után jelentkezünk, továbbá az egyik mai résztvevő, az adás ötletgazdája és a Hadak útján c. egykori hadtörténelmi rádióműsor szereplője, Salvaje, akit a 81. adás óta nem hallhatott a kedves közönség.Úticélunk, ahogy azt a tájékozottabbak már meg tudják mondani, az Ardennek volt, ahol Bastogneban résztvettünk a NUTS Weekend nevű éves hagyományőrző rendezvényen, továbbá ott és környékbeli falvakban az 1944. decemberi - 1945. januári harcok múzeumi emlékeit, köztéri emlékműveit tekintettük meg. Az eseményt, ahogy neve is mutatja, mindig hétvégére időzítik, arra, amelyik időben legközelebb van december 16-hoz, a csata évfordulójához. Mivel a beszámolóval elsődleges célunk az volt, hogy népszerűsítsük a rendezvényt, úgy véltük, a 2022 decemberében, útközben készített felvételekből ősszel, a következő rendezvény előtt néhány hónappal érdemes egy összeállítást leközölni. Azoknak pedig, akik a műsor meghallgatása után esetleg komolyan kedvet kaptak ugyan a részvételhez, de idén akármilyen okból már nem tudnak arra sort keríteni, felhívjuk a figyelmét arra, hogy jövőre a csata kerek évfordulója lesz, ezért valószínűleg nagyobb ívű helyszíni programokra lehet számítani, mint idén.Ami magát a csatát illeti, meg annak szélsőséges földrajzi és éghajlati körülményeit, egy blogbejegyzés/ajánló, mint ez, nem igazán ad megfelelő keretet ahhoz, hogy akár csak dióhéjban összefoglaljuk azt, de a neten könnyen hozzáférhető információ korában erre nincs is igazán szükség, másrészt pedig ezt az adásban megtettük szóban, amennyire az tőlünk tellett. Mivel nem tekintjük magunkat szakértőknek ebben, természetesen nem zárkózunk el az esetleges hallgatói észrevételek, kiegészítések elől.Jó szórakozást kívánunk! A fent említett három másik külföldi útleírás a következő adások témája: 37., 39., 48.
-
Kedves hallgatóink! Podcastunk mai adásában a nyári moziszezon legnagyobb durranásával foglalkozunk. Csapatunk körbejárta Christopher Nolan legújabb filmjét, az Oppenheimert, ami az American Prometheus c. könyvön alapul.
A film a Universal Pictures stúdió gondozásában jelent meg, ami ezért érdekes számunkra, mert a film konkurensét, a Barbie-t Nolan korábbi munkahelye, a Warner Bros jegyezte. A fenti tény is meghatározó abban, hogy kialakult az úgynevezett „Barbenheimer” láz a nyár két sikerfilmjének neveiből. Érdekességként megemlítjük, hogy elkészült egy Barbenheimer film előzetes is a mesterséges intelligencia segítségével. Az Oppenheimer jelenleg az év harmadik legtöbb bevételét hozó filmje, az előbb említett Barbie és a Super Mario után, megelőzve ezzel a Galaxis őrzői harmadik részét. A legutóbbi Nolan-film, ami elérte a globális harmadik helyezést, a 2012-es A sötét lovag: Felemelkedés volt. A filmet jelen ajánló elkészítése idején is vetítik a mozikban, streaming szolgáltatásra legkorábban október 29-től kerülhet fel, mivel Nolan a Universalnál direkt kikötötte ezt.
A történet természetesen Julius Robert Oppenheimerről szól, akit Cilian Murphy játszik. Oppenheimer a korszak fontos tudósa volt, mint a filmből is kiderül, főképp elméleti fizikával foglalkozott, emellett érdekelte a filozófia és a vallástudomány. Megismerjük a fiatal Oppenheimer kapcsolatát a korszak tudományos világának tagjaival, akik a történet szempontjából később fontos szereplők lesznek. Csapatunk tudománytörténeti ismereteihez mérten igyekezett ezen témával is foglalkozni. Oppenheimer fiatal életének másik meghatározó pontja a politika volt, mivel a korszellemhez híven alapvetően a baloldalhoz állt közel, ami párhuzamba hozható bizonyos mai nyugati jelenségekkel.
Mindezekkel egyetemben a háttérben szép lassan felsejlik egy másik szál is, amikor a főhősünk szemben áll egy vizsgálóbizottsággal. A filmben ezen bizottsági meghallgatás képezi az úgymond jelen időt, amihez képest audiovizuálisan eltér a múlt ábrázolása. Az audiovizuális megjelenésen kívül a jelen a politikai szféra, míg a múlt alapvetően a Manhattan projekt és az atombomba történetét meséli el. A filmmel kapcsolatos másik érdekesség, hogy a két rész által a filmnek két csúcspontja lesz. Az egyik a Manhattan-tervhez kapcsolódik, aminek tudományos vezetője és arca Oppenheimer volt. A másik csúcspont a politikai szférához köthető, ahol Lewis Strauss és Oppenheimer kapcsolata mentén történik a kibontakozás.
Összegezve csapatunk a filmet szívesen ajánlja a kedves hallgatóknak. Elsőre sokaknak tűnhet egy önéletrajzi elemekkel rendelkező történelmi és tudományos film, viszont ezzel együtt kapunk egy politikai drámát is. A film aktualitását adja a jelenleg zajló orosz-ukrán háború, ami miatt a közbeszédbe is kezd visszatérni az atomháború réme. A színészgárda is remek, még a legapróbb szerepekre is a legjobb színészeket sikerült szerződtetni. Sokak szerint ez a film Cilian Murphy eddig legjobb alakítása, aki a sajtóhírek szerint testileg-lelkileg megküzdött a forgatással. A háromórás időtartama szintén soknak tűnhet és Nolan-film révén nem annyira a párbeszédekben erős, de megéri ezt az időt rááldozni.
-
Kedves közönségünk egyöntetű tetszését aligha fogjuk ezzel megnyerni, de podcastunk mai, 96. adása sajnos (vagy nem sajnos; ez ugye csak nézőpont kérdése) zsinórban a harmadik, melynek témája az amerikai polgárháború ottani kulturális ábrázolása. (Mindenesetre a következő adás már biztos másról fog szólni, de ennél többet egyelőre inkább nem árulunk el.) Lényeges különbség viszont, hogy az ezt megelőző kettővel ellentétben a ma vizsgált film műfaját tekintve nem háborús, hanem inkább bűnügyi/politikai jellegű, azonkívül is egy örökzöldnek nevezhető témát, mégpedig nagyvárosi bűnbandák tevékenységét mutatja be, ahogy azt címe is azonnal elárulja.
A New York bandái a szakmájában legendának számító Martin Scorsese rendezésében készült, és mondhatni duplán időkapszulának számít: kulturális értelemben már azért elég jelentős messzeségbe távolodtunk el a társadalomtól, melynek a terméke volt; ami pedig a manhattani környezetet illeti, ahol a megtörtént események ihlette, de azért persze ki is színezett cselekményre sor kerül, azt teljesen átformálta a tömeges bevándorlás és a második ipari forradalom XIX. század végi korszaka, amit aztán ugyanúgy elfeledtettek a gyökeres változások egymást követő hullámai.
Ennek következtében mára egy átlag amerikai számára valószínűleg nehezen fogható fel, hogy pl. az országban, vagy legalábbis annak északnyugati nagyvárosaiban az ír bevándorlókhoz a többségi társadalom olyan erős előítélettel viszonyult, hogy az még a politikai életre is rányomta a bélyegét. Ennek ellenére ez központi motívum a filmben, ami kisebb mértékben ugyan, de elmondható a sorkatonai szolgálat 1863-as bevezetése miatti véres New York-i zavargásokról is, amely bizonyára már a forgatás idején is kényes történelmi epizódnak számított, hogy a jelenről már ne is beszéljünk. Mindez azért némi kockázatvállalási hajlandóságot üzleti értelemben biztos feltételezett a készítők részéről, még ha Scorsese és a sok hírneves színész felvonultatásával sikerült is nagyjából biztosra menniük.
Másrészt élni merünk a gyanúval, hogy ez a filmremek, ahogy már említettük, történelmi kuriózum ugyan, de egyik előfutára is egy nem feltétlenül örvendetes művészeti trendnek. Azzal lényegében mindenki tisztában van, hogy tömkelegével léteznek a múltat hiteltelenül megszépítő filmek (is), de a New York bandái ezzel ellentétben hasonlóan fantáziadús módon csúfítja el a múltat, ami legalábbis azért talányos, mert hasonszőrű későbbi alkotásokkal összehasonlítva itt nem igazán lehet tetten érni semmilyen kultúrharcos üzenetet. Azóta már többet meg lehetett tapasztalni a régmúlt sokkoló célú, viszont tendenciózusabb és persze jóval vulgárisabb filmes ábrázolását, amely jóval brutálisabbnak, mocskosabbnak és sötétebben mutatja be azt, mint amilyen a maga hétköznapi valóságában volt.
Jó szórakozást kívánunk!
-
Podcastunkban többször foglalkoztunk már az amerikai polgárháború kérdéskörével és annak kulturális hatásaival és ábrázolásaival, a legismertebb filmektől kezdve (pl. a Gettysburg) egészen az idehaza ismeretlennek tekinthető feldolgozásokig (pl. Josey Wales). Ez a téma talán idegennek hathat a magyar közönség számára, de a polgárháború kulturális öröksége a mai napig meghatározó, pl. a BLM-mozgalom képében, amely a polgárjogi aktivizmus és a Fekete Párducok egyfajta folytatásának tekinthető a hatvanas-hetvenes évekből. Volt azonban még egy időszak, amikor az Amerikában élő rasszok közötti konfliktus kiéleződött, mégpedig rögtön a polgárháború után. Ezzel is foglalkozik a mai, 95. adásunkban bemutatott Free State of Jones (magyarul a némileg semmitmondó Harc a szabadságért címet kapta).
A Netflixen is megtekinthető 2016-os film a valóságos Newton Knight alakját mutatja be, aki a háború idején a Konföderáció oldalán harcoló besorozott katona a Mississippi északi részén található Jones megyéből. Ez nagyon szegény vidék, szinte csak fehér szegényparasztok lakják, így aztán kicsi a lelkesedés a háború iránt, amely a gazdag ültetvényesek érdekeiért zajlik. Mikor csatában meghal az unokaöccse, valamint kihirdetnek egy olyan törvényt, ami szerint minden 20 birtokolt rabszolga után mentesül családonként egy férfi a katonai szolgálat alól, otthagyja a háborút és először odahaza bujkál, majd a folyamatos rekvirálásokra válaszul helyi milíciát szervez, és harcba kezd a Konföderáció ellen. Ez olyan sikeresnek bizonyul, hogy a helyi mocsárból indulva hamarosan három megyét szabadít fel, és kikiáltja Jones Szabadállamot.
Newt a bujkálás során megismerte Rachelt, egy környékbeli ültetvényes rabszolganőjét, akivel hamarosan nyíltan viszonyt kezdett (korábbi felesége már akkor elhagyta, amikor körözni kezdték). A történt részben dédunokája, a teljesen fehér kinézetű Davis Knight perét mutatja be, akit a helyi jog feketének tekintett fekete dédnagyanyja miatt, és így a korabeli törvények értelmében érvénytelennek számított egy fehér nővel kötött házassága.
A film történetének harmadik része pedig magát a már említett, 1877-ig tartó rekonstrukciót mutatja be. Ez egy kevésbé ismert időszaka az amerikai történelemnek, de ennek köszönhető volt az a politikai visszarendeződés, melynek folyományaként a Konföderáció eszméjét képviselő Demokrata Párt bevehetetlen bástyái lettek a déli államok, ahol szigorú szegregáció vonatkozott a feketékre. Ezek az erők kezdetben megpróbálták valamilyen más néven visszaállítani a rabszolgaságot, mire válaszul a háborút megnyerő Észak republikánusai elvették a kérdéses államok függetlenségét, és katonai kormányzókat küldtek ezen területekre.
A film szinte az egyetlen olyan vizuális médium, amely feldolgozza ezt az időszakát az amerikai történelemnek. Ismét okos hasonlattal elmondható, hogy ha a polgárháború a Dél „elveszett ügye” (Lost Cause), akkor a rekonstrukció pedig a mindenkori progresszióé. Külön vicces momentumként említhető, hogy a hosszú Demokrata választási csalások sorozatában az egyik elsőt mutatja be a film.
-
1974-ben a félig cherokee származású cowboy és egyben feltörekvő amerikai regényíró, Forrest Carter először kapott lehetőséget arra, hogy az egész ország tévéközönsége előtt reklámozhassa magát, amikor az NBC Today Show c. műsorában a híres Barbara Walters interjúvolta meg. A széles karimájú kalapjáról, amit a szemébe tolt, a nézők joggal gondolhatták, hogy egyszerűen az imidzsének a része; valójában viszont hevenyészett kísérlet volt a rejtőzködésre. "Forrest" személyazonossága, múltja és félig indián származása ugyanis merő kitaláció volt csupán, és eléggé kínos politikai előéletének leplezésére szolgált.
A szegregáció-párti politikai aktivista, szakadár Ku Klux Klan-tag és csaló irodalmár bizarr történetéről itt legyen most elég annyi, hogy akár a Germany oneesan mém alapanyaga is lehetett volna. Mai posztunkat tekintve a fontos részlet az, hogy első és alighanem leghíresebb regénye, a The Rebel Outlaw: Josey Wales (a második kiadás címe Gone to Texas) néhány év késéssel és kb. ugyanezzel a címmel megfilmesítésre is került, méghozzá Clint Eastwood főszereplésével és rendezésében (mellesleg anélkül, hogy a híres színész ismerte volna Carter valódi múltját).
A film annak ellenére aratott nagy sikert a kritikusok és a közönség körében egyaránt, hogy addigra a westernfilmek népszerűsége nagyrészt már tovatűnt az Egyesült Államokban (is). Számunkra viszont jelentősége, egyedisége inkább abból fakad, hogy az amerikai polgárháborút és az ún. rekonstrukció azt követő viszontagságos korszakát egy traumatizált déli/konföderációs veterán szemszögéből mutatja be, de anélkül, hogy a dixie nosztalgia, sérelempolitizálás és mítoszépítés üzeneteivel akarná traktálni a gyanútlan nézőt. Mai adásunk témája tehát az az ígéretes alkotás. Jó szórakozást kívánunk! Szívesen ajánljuk továbbá a 31. és 76. adásokat, melyek szintén az amerikai polgárháború örökségével foglalkoznak.
-
A második kínai-japán háború nyugaton kevésbé ismert előzménye a második világháborúnak, pedig az 1937 és 1945 között zajló konfliktus összességében a keleti fronthoz mérhető nagyságú területen zajlott, több tízmillió életet követelve. Ez a hadszíntér sem volt mentes a kegyetlenkedésektől és háborús bűnöktől, de az európaihoz hasonló szervezettséget ezek sosem értek el. Ebből is kimagaslóan fontos a nankingi mészárlás, amire a háború elején került sor, mikor Kína fővárosát elfoglalták a japán császári csapatok. 93. adásunkban ennek az eseménynek több filmművészeti feldolgozásáról is beszélünk; ezekből nincs hiány, hiszen a téma kiemelten fontos a kínai emlékezpolitika számára. A tárgyalt filmek: City of Life and Death, Flowers of War, John Rabe és a Children of Huangshi.
A kínai emlékezetpolitika kiemelése azért is lényeges, mert az eseménynek jelenleg két kanonikus olvasata van: a kínaiak több százezer áldozatot követelő, többhetes módszeres erőszakorgiáról beszélnek, míg a japánok szerint az egész csak propagandahazugság. A kevésbé elfogult történészek alapján az elhúzódó több hónapos sanghaji csatát követő frusztráltság az alacsonyabb rendfokozatú tisztek körében az indulatok elszabadulásához vezetett, amin a hadvezetés rossz kommunikációja és a vezetési problémák sem segítettek. Macui Ivane, a hadsereg parancsnoka – akit 1948-ban háborús főbűnösként kivégeztek – például TBC-ben szenvedett, így képtelen volt alárendeltjei között rendet tartani.Az mindenesetre bizonyos, hogy hat hétre elszabadultak az indulatok a kiürített fővárosban, ahol a hátrahagyott helyőrség a hősi halál helyett inkább a tömeges dezertálást és bujkálást választotta. A japánok kezdeti fellépése az ő felkutatásukat szolgálta, hogy a Macui tábornok által tervezett felvonulás idejére megtisztítsák a várost. Az egész azonban hamarosan a civilek elleni erőszakba, fosztogatásba és nemi erőszakba csapott át. Az áldozatok számát illetően sincs konszenzus, 40-300 ezerig terjednek a becslések.
A filmek ennek megfelelően a japánok kegyetlenkedései helyezik a hangsúlyt, a kínai filmművészettől jól megszokott dehumanizálás eszközét hívva segítségül. Kivételt jelent az Élet és halál városa c. film, amelyben egy erőszaktól megcsömörlött, a saját ügyükben csalódott japán katona figurája is megjelenik (amelyért egyébként azt majdnem be is tiltották Kínában). A filmek nagy hangsúlyt helyeznek még a nyugatiak segítségére, akik egy védett övezetet hoztak létre, például John Rabe hathatós közreműködésével. A hitleri Németország ekkor még Kína pártját fogta, de a vállalkozás akkor is veszélyes volt. Az bizonyos, hogy a brutális esemény megváltoztatta a háború megítélését, és elvezetett a Japán elleni amerikai olajembargóhoz, aminek következménye aztán Pearl Harbor megtámadása lett.
Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!
-
Kedves hallgatóink! Legutóbbi, keletnémet témájú adásunkban, A mások élete c. film kapcsán elismételtük azt a kritikát, hogy az sajnos minden pozitívuma ellenére valószerűtlen képet fest a Stasi megfigyelési módszereiről. Nos, ellenpélda ill. kontraszt gyanánt ajánlunk most a közönség figyelmébe két filmet is. Ezek A vizsga (2011) és annak tizenegy(!) évvel később megjelent folytatása, A Játszma. A főszerepekben a korai Kádár-korszak elkötelezett titkosszolgáit láthatjuk, a természetesen szövevényes, és nem kifejezetten vidám végkimenetelű cselekményben pedig központi motívum a szolgálati szabályzat felrúgása, és a létező szocializmus létező valóságából való kiábrándulás - és a párhuzamok a fentebb említett, többszörös díjnyertes német alkotással ennyiben ki is merülnek. A meghasonlott, és bátor tettei révén megdicsőülő magányos ember figurájával itt nem találkozunk; az pedig egyáltalán nem mindennapi megközelítés, hogy a tágabb értelemben vett téma dacára a rendszer ellenzéke semmilyen szerepet nem kap, és az annak elhárítására, semlegesítésére hivatott állambiztonságiakat sem úgy ábrázolják, mint képregénybe illő gonoszokat. És mivel hazai filmekről van szó, lényegében magától értetődőnek találtuk, hogy podcastunkban ezekkel is foglalkozzunk. Erre sajnos bevallottan a szokásosnál is nagyobb késéssel kerül most sor, mivel ezt annak idején a Játszma megtekintése után már elhatároztuk ugyan, de aztán sok minden más között elfelejtődött a dolog - de ami késik, most sem múlik. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!
-
Kedves hallgatóink! Podcastunkban már foglalkoztunk keletnémet filmekkel, ezúttal pedig a Német Demokratikus Köztársaság filmes ábrázolásait beszéljük ki. A témában megjelent két kortárs német film, a 2000-es években nemzetközileg is sikeres A mások élete, és a 2018-as Néma forradalom elemzését végeztük el.
Az előbbi talán a legismertebb alkotás a témában, a 2007-es Oscar-gálán a legjobb idegen nyelvű film díját nyerte el. Magyarországi ismertségének a díj melletti másik oka az lehet, hogy a német nyelvi oktatásban gyakran előkerül a Good bye, Lenin! és A hullám mellett (saját tapasztalat). A cselekmény középpontjában Gerd Wiesler százados áll, aki a keletnémet titkosszolgálat, a Stasi (Ministerium für Staatssicherheit) ügynöke. Wiesler mind megfigyelésben, mind kihallgatásban tapasztalt, és a létező szocializmus elkötelezett híve. A munkáján kívül az élete unalmas és sivár, amibe a film is betekintést enged. Wiesler feladatként megkapja Georg Dreyman, a népszerű színházi író megfigyelését, aki első ránézésre szintén a rendszer elkötelezett híve. Dreyman megfigyelése közben Wiesler ráébred, hogy a megfigyelés igazából egy vezető önös érdeke miatt történt. A valódi ellenség keresése helyett a pártelit a saját önös érdekeikre használja fel őt. A filmben remekül mutatják be az akkori korszak leghatékonyabban működő titkosszolgálatát, ami totális kontroll alatt igyekezett tartani az állampolgárait.
A Néma forradalom az 1956-os magyar forradalom NDK-beli fogadtatásáról szól, ahol egy középiskolai osztály egy percben megemlékezik a magyarokról, ami miatt az iskolában természetesen nagy balhé lesz. A film az osztály tagjait mutatja be, az ő családjukat és viszonyukat az NDK-val kapcsolatban. A nemzetiszocialista múltat és az 1953-as keletnémet felkelést is megemlítik. A mások életéhez képest a film a még kialakulóban lévő NDK-t ábrázolta, így az általunk ismert dolgok, mint a Berlini fal, Trabant stb. nem jelennek meg benne.
Összegezve mindkét film alkalmas az állam megfelelő bemutatására. Csapatunk a témát tudta volna bővíteni további, fent is említett filmekkel, de úgy véltük, eme kettőn keresztül is be tudjuk mutatni a kettéosztott Németország kevésbé szerencsés felét. A filmek fókuszában az átlagemberek álltak, akiknek a mindennapjait is átszőtte a kommunista rendszer. Sok szempontból van hasonlóság a többi kelet-európai országgal, de az NDK egy speciális képződmény volt, egyfajta mintaországnak szánták, amit a védőbástya-szerepe is indokolt, azonban a filmekből is látható módon inkább lett belőle negatív, mint pozitív példa a kommunista rendszerek működésére.
-
[REPOST]
2017 nyarán megihletett minket az Egyesült Államokban zajló szoboreltávolító kultúrharc, ezért ennek apropóján podcastunk 31. adásában az "Elveszett Ügy" (Lost Cause) szemlélete a téma, amely az amerikai Délen honosodott meg a Konföderációval és annak háborús erőfeszítéseivel kapcsolatban. Arra is kitérünk, miben hasonlít ez a II. világháborúval foglalkozó német memoárirodalomra. Jó szórakozást!
- Show more
