Episodes
-
A török helyhatósági választásokon Recep Tayyip Erdoğan pártja, a konzervatív-iszlamista AKP története legrosszabb eredményét érte el, miközben a szociáldemokrata-kemalista CHP 1977 óta nem szerepelt ilyen sikeresen. A törökországi eredmények okairól és várható következményeiről beszélgetett Egeresi Zoltán, Törökország-szakértő, az NKE John Lukács Intézetének kutatója és Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője.
Egeresi Zoltán szerint a választási eredmény mindenki számára váratlan meglepetés volt, leginkább maga a CHP lepődött meg a siker mértékén. Amellett, hogy az előzetesen billegőnek titulált helyeken is magabiztosan győztek, ezt támasztja alá az is, hogy jelenleg egyedül jobb eredményt ért el a párt, mint a tavalyi elnökválasztáson a teljes összefogott ellenzék. A kutató szerint fontos, hogy a jelenlegi választás kimenetelét nem csupán az elmúlt egy év folyamataként érdemes figyelni, hanem hosszabb távon érzékelhető, korábbi döntések következményeként. Ezen döntések hatását legfőképp gazdasági területen látni. Törökország lassan egy évtizede folyamatos gazdasági problémákkal küzd: habár a GDP folyamatosan nő, rendkívül magas inflációs környezet alakult ki, súlyos nehézséget okozva a török társadalomnak.
Ehhez tett hozzá, hogy a helyi politikában a kormánypárt nem tudott meggyőző ajánlatot felmutatni, jelöltjeik nem voltak elég jók. Különösen látszott ez Isztambulban, ahol a 2019-ben megválasztott Ekrem İmamoğlu ellenfeleként Erdoğan egy korábbi minisztere indult, aki retorikai tehetségben és karakterességben nem tudta felvenni a versenyt. A választást tehát érdemes úgy összegezni, hogy nem a Köztársasági Néppárt nyert, hanem az Igazságosság és Fejlődés veszített, miután szavazóik jelentős része otthon maradt. A választást követően Erdoğan is elismerte, hogy pártja veszített és az önkritika szükségességét állapította meg.
Egeresi viszont felhívja a figyelmet, hogy nagyívű következtetéseket még nem érdemes levonni a mostani eredményekből. Négy évig nem lesz nagyobb választás Törökországban, ezalatt a turbulens török belpolitika sok mindet hozhat. Ezalatt az idő alatt az ellenzék szempontjából kulcskérdés, hogy miként tudja használni a megszerzett hatalmat az elkövetkező években, illetve az is, hogy végül melyik nagyváros országos ismertségű vezetője léphet fel elnökjelöltként. Bármelyikük is fut be végül, kérdéses, hogy Erdoğannal küzdhet meg vagy sem. A török alkotmány szerint újabb, harmadik ciklusra nem indulhat, azonban alkotmánymódosítással ez az akadály még kiküszöbölhető. Kérdéses viszont ennek módja, miután az AKP nem rendelkezik alkotmányozó többséggel a török parlamentben. Így vagy valamelyik ellenzéki párt támogatására, vagy a török társadalom népszavazás általi jóváhagyására lenne szüksége, ám jelenleg egyik út sem tűnik sikerre ítéltnek.
Tovább alakíthatják Erdoğan mozgásterét a török politikai rendszer jelenleg zajló változásai. Ugyan továbbra is töredezett az ellenzék, táboruk taktikai szavazás révén képes volt győzelemre segíteni számos ellenzéki jelöltet. Feljövőben van továbbá egy iszlamista, nemzeti-radikális párt, a YRP. A párt ugyan a parlamentben együttműködik az AKP-val, sikeresen tudta kihasználni az elégedetlenséget a hagyományosan az AKP bázisának számító jobbközép-konzervatív, főképp vidéki – különösen a belső-anatóliai– szavazók körében. Emiatt, illetve a kormánypártból átlépő politikusok miatt a YRP kifejezetten veszélyes szereplőnek ígérkezik az AKP-val szemben.
Erdoğan kilátásait javítja viszont a külpolitikával kapcsolatos optimista hangulat, miután a rendeződés irányába tart az ország számos nemzetközi konfliktusa. Ennek gazdasági hatása, illetve egy sikeres jegybanki politika képes lehet javítani az inflációs helyzeten, lehetővé téve az évek óta nem tapasztalt reálbérnövekedés elérését és a következő választások előtti osztogató politikát. Hatalomtechnikai szempontból is van még lehetősége Erdoğannak, a korábbi gyakorlat szerint várhatóak személycserék... -
Az Új Egyenlőség podcast 2024. január 17-i adásában elemeztük Lakner Zoltánnal a belpolitikai helyzetet és azt, hogy mi várható az elkövetkező félévben. Az ott elmondottakat sok tekintetben felülírták a február óta zajló események, és az a kérdés, hogy most mit látunk a magyar belpolitikában. Ezért szokatlan módon, egy újabb évindító beszélgetést vettünk fel a helyzet elemzésére.
A januári beszélgetés alapállítása, mely szerint a június 9-i EP és önkormányzati választás vitathatatlanul a legmeghatározóbb eleme a 2024-es évnek belpolitikai szempontból egyelőre nem változott meg. Ugyanakkor a kegyelmi botrány kiváltotta felháborodási hullámok sorozata újra rendezheti a magyar közéletet.
Ehhez az kellett, hogy a kegyelmi botrány a kormány által adott kommunikációs keretezést tette tönkre. Azaz éppen azon cölöpöket támadta meg, pl. gyermekvédelem, amelyek által definiálta politikáját a Fidesz. A spontán közfelháborodás pedig olyan erős volt, hogy nem engedte az ügy elsikkadását. Ehhez persze kellett az, hogy Magyar Péter személyében egy Fidesz világából érkező ember elkezdje kommunikációs tartalommal megtölteni az ügyet, és folyamatos defenzívába kényszeríteni a kormánypártot.
A korábbi hónapok gazdasági problémáját egy morális krízis keresztezte, és adott neki egy értelmezési keretet. Ennek kapcsán Lakner Zoltán azt hozta fel példaként (Szűcs Zoltán Gábor interjúból idézve), hogy 2006-ben az öszödi beszéd valójában keretezést adott a nyár óta meglévő rossz választói hangulatnak. Ebben a tekintetben a kegyelmi ügy azt mutatja meg, hogy a gazdasági válság és a morális válság egy tőről fakad.
Természetesen kérdés, hogy mennyiben rajzolja át ez a pártok közötti erőviszonyokat. Amennyiben végső soron az történik, hogy a Fidesz lénygében megőrzi támogatottságát, de Magyar Péter darabolja az ellenzéki pártokat, akkor a válság kormánypárti értelemben véget ért.
Közben a török önkormányzati választások analógiaként egy másik utat is mutathatnak. Ez pedig arról szól, hogy az önkormányzati pozíciókban lehet képes a Fidesz hátrébb szorulni. Ezt látjuk Törökországban is, ahol Erdogan elnök pártja érdemben veszített településeket, mivel nem volt képes úrrá lenni a gazdasági nehézségeken.
Belpolitikai elemzés szempontjából van egy fontos, és ismétlődő tanulsága az elmúlt hónapoknak (ebben a tekintetben 2006 mindenképpen analógia): nagyon hosszú idő tud lenni a belpolitikában két hónap, és nagyon gyorsan megkérdőjeleződhetnek korábbi trivialitásnak gondolt dolgok. Ez Magyarországon egy dologban biztosan így van: Fidesz politikai napirendet uraló képessége sem korlátlan. -
Missing episodes?
-
2024. március 15–17. között elnökválasztást tartottak Oroszországban, melynek eredményei természetesen nem okoztak meglepetést, Vlagyimir Putyin újabb ciklusát kezdheti meg az ország élén. Az választás és a két éve tartó orosz–ukrán háború kapcsán az orosz belpolitikai folyamatokról beszélgetett Takácsy Dorka Oroszország-szakértővel, a Centre for Euro-Atlantic Integration and Democracy kutatójával Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője.
Az elnökválasztás megtartása Takácsy Dorka szerint a legitimáció fenntartása miatt szükséges, mellyel a Kreml célja a népfelhatalmazás látszatának és a Putyin-rezsim egyöntetű támogatottságának a reprezentálása. E legitimáció szempontjából kulcsfontosságú a minél magasabb részvételi eredmények felmutatása, aminek érdekében Putyin pártja, az Egységes Oroszországért Párt tagjain túl a közalkalmazottaktól és államközeli vállalatok dolgozóitól is elvárt a részvétel, valamint a számukra előírt kvóta teljesítése. Az alacsonyabb, regionális szinten lévő politikusok számára is a magas részvételi arányok produkálását ösztönzi a rendszer a szövetségi szintű politikába való feljutás lehetősége révén.
Éppen a legitimitás és az egységes támogatás látszatát kezdte volna ki Borisz Nagyezsgyin indulása, aki bár kezdetben nem tűnt kockázatos jelöltnek, az általa képviselt háborúellenes üzenetek miatt idővel a Kreml veszélyt látott benne, és végül nem indulhatott az elnökségért. Putyinon kívül végül három, tudatosan előválogatott, ellenzéki jelölt volt, akikkel szemben Putyin független jelöltként indult. Fő okát ennek Takácsy abban látja, hogy az elnök személyes imázsa sokkal elfogadottabb, mint pártjáé. Az ellenjelöltek semmilyen kockázatot nem jelentettek Putyin számára, a kampány során sem a háborút, sem az elnök politikájának alapjait nem kérdőjelezték meg.
A kampány alatt Takácsy Dorka szerint Putyinnál nem lehetett elkülöníteni, mikor kommunikál elnökként és mikor kampányoló elnökjelöltként, ami tudatos célja volt a Kremlnek. Ehhez jön hozzá, hogy a háború kitörése óta permanens Nyugat- és Ukrajna-ellenes kampány folyik Oroszországban, ami a második világháború képi világát hozza vissza – ezzel nemzetpolitikai és identitásbeli okok miatt az orosz társadalom jól is rezonál. Ez abban is megjelenik, hogy bár autoriter rendszerek esetén a közvélemény vizsgálata rendkívül nehéz, a leginkább megbízható Levada Intézet adatai sem térnek el jelentősen az államilag közölt adatoktól.
A háború támogatottsága azonban területileg erősen megosztott: a nagyvárosi középosztály, amely a háború kegyetlen oldalával szembesült és a fiatal, hadköteles korosztály esetében jóval alacsonyabb. Ezzel ellentétben a vidéki, a világtól elzárt Oroszország lakossága, akikhez kizárólag az állami propaganda jut el, valamint a hadkötelezettségtől nem fenyegetett idősebb korosztályok sokkal nagyobb mértékben támogatják a harcokat. Mindent összevetve azonban az látszik, hogy az orosz társadalom többsége támogatja a háborút.
Takácsy Dorka szerint a háború kapcsán a Kreml arra számít, hogy a nyugati országok belefáradnak Ukrajna támogatásába, amelynek így jelentősen gyengébb helyzetből kellene majd tárgyalóasztalhoz ülnie. Mivel rövid távon Oroszország van jobb helyzetben, így az orosz dezinformáció elsődleges célja is a nyugati társadalmak elbizonytalanítása. Ez kulcsfontosságú orosz szempontból, ugyanis látszik, hogy az európai hadipar nehezen indul meg, azonban, ha fel tud pörögni, akkor jelentősen más helyzet állhat elő.
Végezetül a beszélgetésben szóba került Alekszej Navalnij, aki nemrég hunyt el egy szibériai börtönben. Navalnij nevét korábban Putyin egyszer sem említette, miként az állami médiában sem jelent meg egyszer sem életében. Halála után viszont rendkívül sok, egymásnak ellentmondó narratívában ír róla az orosz média, aminek célja a teljes összezavarás, hogy végül a befogadó se tudja eldönteni mi igaz és mi nem. Navalnij Berlinben tartózkodó özvegye, Julija Navalnaja lehetőségei kapcsán Takácsy... -
Az Új Egyenlőség podcastban a világgazdaság három legnagyobb feszültséggócáról – Kína, Közel-Kelet, orosz–ukrán háború – beszélgettünk Pogátsa Zoltán közgazdásszal, az Új Egyenlőség főszerkesztőjével.
Kína esetében a gazdaság növekedési problémái jelentik az egyik fő problémát. Pogátsa Zoltán arra hívta fel a figyelmet, hogy érdemes jól megválasztani az időtávot, amelyen keresztül ezt a kérdést nézzük. Középtávon egyértelmű nem látszanak súlyos gondok, és nincs ok arra, hogy ne a világgazdaság egyik pólusának tartsuk Kínát. Nyilván látszanak rövid távú problémák, amelyek a gazdaság ciklikusság miatt normálisnak is mondhatók. Alapvetés, hogy egy nagyon dinamikus gazdasági felzárkózási szakaszt az adott ország fejlődési ugrásával együtt egy lassabb növekedési fázis követ. Ennek oka, hogy a munkaerő már nem olyan olcsó, mint korábban, demográfiai problémák körvonalazódnak, de közben meghúszszorozódott a termelékenység, az automatizáció teret nyer, ezáltal nagyobb gazdasági produktum kevesebb ember keze által is létrejöhet.
A második feszültségpont – és Pogátsa szerint a legveszélyesebb – a Közel-Kelet. A gázai konfliktus felszínre hozott korábban már lefojtott konfliktusokat. A huszi lázadók fegyveres akciói miatt a tengeri szállítás nem biztonságos a térségben, ezért 14 nappal meghosszabbodott a szállítási lánc. Ennek inflációs veszélye van a világgazdaságban. A konfliktus Egyiptomot sodorja veszélybe, és sajnos a gázai menekültek, a Szuezi-csatorna problémája és az ország belső feszültségei az államszervezet megroppanásával járhatnak. Közben a huszikon keresztül Iránnak mint támogató államnak a célja a térség destabilizálása és az így nyíló geopolitikai űr betöltése.
Az orosz–ukrán háborúval sok tekintetben megtanult együtt élni a világgazdaság. Ebből a szempontból három fázisra bontható a háború. Az első szakasz a kitöréskor volt, amely arról szólt, miképpen tud az európai gazdaság lekapcsolódni az orosz energiakitettségről. Ezt – talán Magyarország kivételéve – megoldották ezek az országok. A második fázis, amelyet most élünk, a gabonaexport problémájával írható le. A szállítási útvonalak ellehetetlenültek, vagy megnőtt a költségük. Az ukrán mezőgazdaság jelentős mértékben biztosította a fejlődő országok ellátását például búzával, amelynek a megakadása éhezéssel fenyeget. Például ezen a ponton kapcsolódik össze Egyiptom problémája az ukrán gazdasággal, mivel az észak-afrikai ország nem képes annyi gabonát előállítani, amennyire szüksége van. A harmadik szakasz, amely most messzinek tűnik, de néha már az ukránok is próbálnak erről megállapodásokat kötni néhány országgal, az újjáépítés fázisa lesz. Ennek technikai minimuma a háború befejezése.
Az adásban szóba kerül Afrika, az ottani európai, kínai, orosz érdekeltségek és a kolonizáció XXI. századi módjai is. -
A Covid ideje alatt nem lehetett ingatlanokat elárverezni. A moratórium után viszont 21 ezer befejezett árverést regisztráltak. Az Eladósodás és vagyonvesztés című tanulmány egyik szerzőjével, Czirfusz Mártonnal, a Periféria Központ munkatársával a nyers adatok mögötti valóságról beszélgettünk.
Zalaegerszegen körülbelül 25 ezer lakás van ma. Képzeljük el, hogy egy év alatt ennyi ingatlant árvereznek el bedőlt hitelek, felhalmozott adósságok miatt. Sajnos ez nem is annyira fikció, hiszen a Covid miatti vészhelyzet után megszűnt az árverezési moratórium, és 21 ezer befejezett árverést regisztráltak Magyarországon. És ez még akkor is brutális szám, ha nem mindegyik árverezés vége kilakoltatás.
A Periféria Központ által készített tanulmány alapján, amelyet itt lehet teljes terjedelmében elolvasni: Eladósodás és vagyonvesztés, a végrehajtások hossza irreális sok esetben. A vizsgált árverések egyharmada a 2008-as gazdasági válság és azt követő hitelválság idejére nyúlik vissza. Érdemes belegondolni, hogy milyen kiszolgáltatottságérzést jelent, ha a lakhatást biztosító ingatlan körül évtizedes procedúra zajlik, aminek a vége a kényszerköltözés.
Ahogy a beszélgetés során is elhangzik, van az árverezésnek egy olyan fajtája, amely a pillanatnyi kiszolgáltatottságérzést szinte végteleníti időben. Ha több alkalom után sincs licit, azaz senki nem tesz ajánlatot az ingatlan kikiáltási árának legalább 50%-a erejéig, az ingatlan átkerül a „folyamatos árverezés alatt” kategóriába. Lehetséges, hogy évek alatt sem lesz érdeklődés iránta, de ott van a gondolat, hogy a tulajdonjog bármikor gazdát cserélhet, és az addig se túl biztos lakhatás egyik pillanatról a másikra semmivé válik.
Az árverések 25%-a, legalábbis ebben az időszakban, a kikiáltási árnál alacsonyabb licittel végződött, és 47% esetében nem érkezett ajánlat. A kikiáltási árnál alacsonyabb ár sok esetben azt a veszélyt is magában hordozza, hogy az árverésen kapott pénz nem fedezi a tartozást. Ez pedig azt is jelenti, hogy az ingatlan is elveszett, és az adós továbbra is elszenvedi a munkabérből való letiltást, a behajtók zaklatását. Azaz adósságcsapdában ragad, egy bizonytalan lakhatási formában.
A területi eloszlást nézve jól látszik, hogy a szegényebb településeken gyakoribbak az árverések. Ennek egyik oka, hogy a bankok olyanoknak is adtak lakáshiteleket, személyi kölcsönöket, akiknél nagy volt a valószínűsége a fizetésképtelenségnek. A másik területi egyenlőtlenséget mutató elem, hogy a szegényebb településeken kevéssé van licit, azaz érdemi verseny, ez pedig erősíti az adósságcsapda veszélyét. -
Az elmúlt években számos, nemzetközi szinten elterjedt gyakorlat jelent meg a magyar önkormányzati politikában, melyek az emberek közpolitikai döntéshozatalba történő bevonását ösztönzik. A különböző részvételiségi eszközök hazai tapasztalatairól beszélgetett Oross Dániellel, a HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének munkatársával Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője.
Az elmúlt években összegyűlt tapasztalatok alapján Oross Dániel szerint kijelenthető, hogy a részvételi költségvetési kezdeményezések tesztfázisa lezárult. A deliberatív eszközök, a közösségi gyűlések folyamata azonban még jóval kezdetlegesebb, kísérleti állapotnál tart.
A részvételi költségvetést eredetileg a brazil Munkáspárt indította el Porto Alegre városában 1988/89-ben, majd pedig számos más dél-amerikai város is elkezdte alkalmazni. Az európai önkormányzatok között jelentős késéssel jelent meg a részvételi költségvetés intézménye, a kutató szerint főképp az önkormányzati rendszer felépítése és működése miatt. Ezen eltérés szemléltetéséhez érdemes először megnézni az eredeti brazil modell működését. Ebben a lakosok az igények és javaslatok megfogalmazásán túl a megvalósításban is aktívan részt vesznek. Az európai önkormányzatok esetén ennél jóval szűkebb körben értelmezhető a részvételiség, a nemzetközi szakirodalom megfogalmazása szerint kevésbé érvényesül a „demokrácia demokratizálódása”. A magyarországi megvalósítások is ezen európai gyakorlatokra hasonlítanak, minden esetben az önkormányzat intézményrendszerén belül, az önkormányzat által történő megvalósítás látható.
Az eredeti brazil modellnek kulcseleme a szegényebb társadalmi rétegek döntéshozatalba való bekapcsolódása. Ennek alapvető oka, hogy a városok nyomornegyedeiben alapvető szolgáltatások is hiányoznak, így az ezek közötti prioritások meghatározása, illetve azok önszerveződésen alapuló biztosítása a cél. Ezzel szemben a hazai gyakorlatokból az látszik, hogy az önkormányzatok a költségvetés kis részét költik csak el részvételi költségvetés keretében, egyfajta ’nice-to-have’ jelleggel használják azt, a végrehajtást pedig a lakosok nélkül intézik. Ez a logika önmagában teljesen más közönséget vonz, szinte törvényszerű a középosztály dominanciája. A hazai sikeres példák között a szakértő szerint élen jár a kispesti és a XXII. Kerületi Önkormányzat, valamint anyagi értelemben egy más szintet képvisel a Fővárosi Önkormányzat három éve zajló, évi 1 milliárd forintos közösségi költségvetési projektje.
A közösségi gyűlések alapelve a lakosság reprezentálása kicsiben. Oross Dániel elmondása szerint ez véletlenszerű kiválasztáson és meghíváson alapul a reprezentatív összetétel biztosítása érdekében. A közösségi gyűlés alatt a résztvevők professzionálisan facilitált döntéshozatali mechanizmusba csatlakoznak be. Ellenben a lakossági fórumok hierarchikus jellegével, a közösségi gyűlés egy szavazással végződő, többkörös, strukturált döntéshozatali lehetőséget biztosít. Budapesten a Fővárosi Önkormányzat eddig 3 közösségi gyűlést tartott, klímaügyi, európai uniós és közlekedési témákban, ezeken 50-50 fő vett részt.
A beszélgetésben szóba került a közösségi programalkotás is, mint a nyilvánosságban legújabban feltűnt részvételiségi eszköz. Az alkalmazása mellett Oross Dániel szerint két szempont miatt dönthetnek leginkább a politikusok: egyfelől a társadalom mindennapi problémáira való reflektálás céljából, melyet a párt tagsága nem feltétlenül tükrözne, másfelől olyan csoportok képviselete okán, akiknek a döntéshozatalba való bekapcsolása általában nem történik meg. Példaként Oross a zöldpártokat említi, melyek programalkotásuk során a jövő generációk érdekeit is képviselni kívánják. A kutató hazai politikusokkal folytatott interjúi alapján ezen felül a közösségépítés fontossága jelenik meg fő célként.
Végül szó esett arról is, hogy világnézetileg mely pártok nyitottabbak ezen részvételi eszközök alkalmazására. -
Kik azok, akik a zártkeretek Magyarországán laknak? Egy új osztály, társadalmi réteg jön létre a szemünk előtt? Lehet-e Lyukóvölgy és egy pesti agglomerációs rész külterületi lakosai között kapcsolódást találni? Erről szól Vígvári András szociológussal, etnográfussal, a Zártkert-Magyarország könyv szerzőjével készült beszélgetés.
Talán nem is tudjuk, de mindenképpen szemünk előtt van a zártkertes társadalmi réteg. Azokat soroljuk ide, akik külterületen, általában mezőgazdasági besorolású területen élnek. Az alsó nagy szoba papíron a présház, míg a felső két emeleti szoba gyümölcstárolóként van „lepapírozva”. Az ilyen területeken élők száma 2001 és 2011 között megduplázódott, és már a 90 ezer főt is eléri.
A nagyvárosok agglomerációjának most már sok helyen megszokott része, persze teljesen eltérő okok miatt jöttek létre, és ebből következően az ott élők társadalmi státusza is nagyon különbözik. Vígvári András könyvében egy konkrét, Budapest közelében található zárkerti övezet társadalmát vizsgálta az ott élők szemszögéből. Ugyanakkor azt elmondta a beszélgetés során, hogy más zártkertes részek nagyon más módon alakultak ki. Nehéz általánosítani, hiszen a Miskolc melletti Lyukóvölgy, a budai hegyek külterületei és az általa kutatott pesti oldalon lévő zárkerti övezet nagyon más dinamikájú.
Az mindenképpen látszik, hogy ezeken a várostól távol lévő, de munkahely szempontjából még elérhető helyeken széles társadalmi rétegek találhatók meg. A lakhatási problémákkal küzdő szegény, sok esetben lecsúszott rétegek és a felső-középosztálybeli fiatalok egyaránt otthont teremtenek maguknak.
Ezeknek a zártkerti övezeteknek a jellegzetessége, hogy az alacsony ingatlanár egy alapvető infrastruktúra-problémával párosul. A villany általában adottság, de vezetékes ivóvíz vagy csatornahálózat szinte alig található, ahogyan a szociális és az egészségügyi ellátórendszer sem biztosított a közelben.
Átmeneti térnek szokták ezeket tekinteni, mivel se lakóövezetnek (jogilag biztosan nem), se mezőgazdasági művelésre használt területnek nem számítanak. Az ott élők kettős érzéseket táplálnak: egyrészről igénylik jogaik elismerését és a városi lakosokéval azonos szolgáltatásokat, másrészről az állammal szembeni bizalmatlanság hajtja őket, hiszen épp ezért választották ezeket a területeket.
A helyi közigazgatás se nagyon tud velük kezdeni semmit, hiszen ha elkezd fejlesztési pénzeket költeni ezekre a területekre (utak rendbetétele, infrastruktúra kiépítése), akkor ezzel ösztönzi ezt a költözési irányt, és elvonja a pénzeket a belterületeken élőktől. Ugyanakkor számosságukat tekintve előbb-utóbb politikai tényezők lesznek az ott élők, és ki fogják maguknak harcolni ezeket.
Vígvári András szerint ebben semmi egyedülálló nincs, hiszen Budapest terjeszkedése pontosan ebben a formában zajlott le, azaz a peremen élők egy idő után a város részévé váltak. -
A társadalmi mobilitás az esélyteremtő állam egyik eszköze arra, hogy a belső egyenlőtlenségeket kezelje. Nagyon sok kutatás foglalkozik azzal, hogy vajon ez valódi kitörési lehetőség-e vagy csak álom. Durst Judit szociológussal, A társadalmi mobilitás ára című könyv egyik szerkesztőjével beszélgettünk.
A társadalmi mobilitás ára című könyv egyéni életútinterjúk segítéségével keresi arra a választ, hogy az osztályok közötti felfelé vándorlás milyen realitással bír, és legfőképpen milyen következményei vannak az első generációs diplomások esetében. A könyvnek nemcsak az az erénye, hogy magyar környezetben készített átfogó elemzést, hanem az őszintesége is, amely ráirányítja a figyelmet arra, hogy mit is értünk társadalmi mobilitás alatt. Ahogyan a szerzők megfogalmazzák: „A korai modernizációs elméletek optimista elgondolása szerint a társadalmi mobilitás a modernizáció és az iparosodás folyamatának előrehaladtával párhuzamosan maga is nő. […] Az oktatási rendszerek demokratikussá tétele csökkenteni tudja, illetve kiküszöbölheti az olyan egyenlőtlenségi dimenziók hatását az egyének életesélyeire, társadalmi státuszára, mint amilyen a származási osztályhelyzet. […] A legújabb nemzetközi mobilitásvizsgálatok empirikus eredményei azonban nem igazolták ezt a modernizációs tézist.”
Azaz az oktatási rendszer nem csökkenti a társadalmi egyenlőtlenségeket, sőt azok inkább növekednek is általa. Ahogyan egy nem régen megjelent kutatás bemutatja, a top gimnáziumokba a felső középosztály gyerekei kerülnek be inkább, és ma már egy iparág épül arra, hogy pénzért felkészítse a gyerekeket a középiskolai felvételire.
Durst Judittól egy konkrét élethelyzet alapján megtudhattuk, hogy a cigánysoron lakó gyerekek iskolájában az elmúlt évtizedben nem volt olyan gyerek, aki központi felvételit írt volna, így az iskola nincs felkészülve arra, hogy mit kell tenni ilyen esetben.
Adódik a kérdés, hogy az oktatási rendszer megváltoztatása mellett milyen eszközök kellenek a mobilitási csatornák megnyitására. Ilyenek lehetnek például a felzárkóztatást segítő civil kezdeményezések, amelyek a tehetségek felkarolásával adnak arra lehetőséget, hogy valaki meghaladja a környezete társadalmi státuszát. Ugyanakkor arra is figyelni kell, hogy ne csak néhány szerencsés számára nyíljanak meg ezek a csatornák, mivel így csak kevesek számára adunk egyéni mobilitást. Sokkal inkább kollektív mobilitásra van szükség, amely arra is figyel, hogy csökkentse az osztályváltás költségeit.
Aki képes a környezetét meghaladni, gyakran hontalanná válik. A régi közeg már nem fogadja be, idegennek érzi őt, ő pedig az új közegben otthontalannak tartja magát, és bizonytalan lesz. Erről számol be a kutatásban részt vevő első generációs diplomások egy része, és ez köszön vissza a korábban említett gyermek esetében is, aki középiskolába szeretett volna menni. Számára a saját közege visszahúzó erő volt („cigányból sose lett semmi”).
A társadalmi mobilitásnak van két eleme, amely nem feltétlenül kapcsolódik össze és válik tartóssá. A végzettségből fakadó kulturális osztályváltás tartós mobilitási mód, de nem biztos, hogy anyagi biztonsággal társul. Ezzel szemben egyre több példa van arra, hogy a mélyszegénységben élők anyagi értelemben meghaladják meg környezetüket. Erre egyik lehetőség a külföldi munka, amely sok tekintetben önkizsákmányolásra épül, és kiszolgáltatott társadalmi státuszt jelent. Ez kulturális értelemben nem osztályváltás, és nem is teszi fontossá a tanulást. -
Szinte axióma a közgazdászok körében, hogy Magyarországnak gazdasági modellváltásra van szüksége. Az olcsó munkaerő, a kis hozzáadott érték már nem jelent megoldást növekedési akadályainkra. Azt is mondhatnánk, hogy ki kell törni a közepes jövedelem csapdájából. Erről beszélgettünk Kis Miklóssal, az Új Egyenlőségen megjelent cikke kapcsán.
A magyar kormány által elképzelt modellváltás az akkugyártás erőltetésén alapul. Ha jól megnézzük ezt a kérdést, akkor nehezen értelmezhető, hogy miben más ez modellértékét tekintve, mint a jelenlegi struktúránk. Hiszen az a mondat, hogy ne összeszerelő üzem legyen az ország – ez a modellváltást hangoztatók legfőbb üzenete – nem teljesül azzal, ha nem belső égésű motorokat raknak bele az autókba Kecskeméten, Győrben vagy Debrecenben, hanem az elektromos meghajtáshoz szükséges akkumulátorokat.
Az pedig teljesen egyértelmű, hogy nincs az akkugyártás mögött hazai K+F, azaz nem mi találjuk ki azokat a technikai újításokat, amelyek révén magasabb hozzáadott értékű lenne a munka, és ezáltal jövedelmi szintet tudna ugrani az ország.
Ha kitettség szempontjából nézzük ezt a modellváltási kísérletet, akkor öt kérdést érdemes feltenni:
- Növekszik-e a gazdaság energiakitettsége? Igen, hiszen az akkumulátorgyártás alapja az olcsó energia.
- Növekszik-e a technológiai kitettségünk? Igen, hiszen a különböző hajtásláncok közül az elektromos meghajtás mellett tesszük le a voksunkat. Ha nem ez lesz a jövő technológiája, akkor nagyon gyorsan kukába kerülhet a modellváltási kísérletünk.
- Növekszik-e a munkaerő szempontú kitettségünk? Igen, hiszen most sincs elegendő munkaerő, külföldről kell behozni. Ez azonban nem csak tőlünk függ.
- Itt marad-e a munkaerőre fordított költség? Nem, hiszen a bérek minimális részét fogja itt elkölteni a külföldről behozott munkaerő, tehát az nem fog a magyar gazdaságban hasznosulni.
- Itt marad-e a profit? Minimális mértékben, és ez is csak az esetleges beszállítói kör révén.
A fenti problémák jól megmutatják, hogy milyen komoly gondok vannak ezzel a gazdasági modellváltással.
A beszélgetés során szóba kerül, hogy a 3 + 1 termelési tényező közül valójában melyik milyen állapotban van az országban, és ezekkel milyen teendője van az új gazdasági modellnek. A munka, a tőke, a föld és a vállalkozás közül az akkugyárak a földre, azaz a természeti kincseinkre építenek – akár azon az áron is, hogy kimerítsék ezeket. Látjuk, hogy a vízállomány kapcsán milyen tudományos dilemmák merülnek fel. -
Hol tart a magyar egészségügyi rendszer átalakítása? Minek köszönhető, hogy egyre több hírt lehet olvasni arról, hogy ellátások szűnnek meg bizonyos településeken? Egyáltalán fontos-e az egészségügyi rendszer a kormánynak? Rékassy Balázzsal beszélgettünk, aki orvosként és egészségügyi közgazdászként is figyeli a mindennapok valóságát.
Rékassy Balázs sokadik alkalommal volt vendégünk az Új Egyenlőség podcastjában. A mostani adást egy személyes aspektussal kezdte. Elmondta, hogy eddig makroszempontból közelített a területhez, és azon keresztül szerette volna jobbá tenni a működését. Ugyanakkor az ebből adódó frusztrációk arra késztettették, hogy közelebb lépjen a mindennapok valóságához, és ezért az alapellátásban orvosként is dolgozni kezdett.
Véleménye szerint vitathatatlan tény, hogy a közegészségügy drága közszolgáltatás, amelyben folyamatosan jelennek meg az innovatív ellátások, és nőnek a társadalmi elvárások is. Ez utóbbi Magyarország szempontjából azért is érdekes, mert a munkaalapú társadalom alapvetése a kormány szerint, hogy aki dolgozik, az előbbre jut. Közben ezt az egészségügy a várható élettartam szempontjából nem igazolja vissza. A magyar átlagéletkor 5 évvel az EU-s átlag alatt van. Ennél is brutálisabb az az adat, hogy a férfiaknál földrajzi elhelyezkedés alapján 12 év különbség van a várható élettartamban Magyarországon.
A rendszer abba az irányba megy, hogy akinek van pénze, az a magánellátás felé igyekszik, míg a többiek esélyhátrányt szenvednek el, mert még az alapellátás sem érhető el számukra. Ez Rékassy Balázs szerint a latin-amerikai modellt vetíti előre, ahol egy szűk társadalmi réteg hozzáférése biztosított csak a megfelelő ellátáshoz, a többiek pedig másodrangúak az egészségügyi ellátás szempontjából.
Pénzben kifejezve 1352 eurót költ a magyar rendszer évente egy főre vetítve, ezzel szemben az EU-átlag 3400 euró környékén van. A gyógyszerkiadások terén nominálisan nem ekkora a különbség, mivel bekerülési érték szempontjából nincs nagy eltérés az EU tagállamai között. Ezért a hiányzó pénz inkább a kórházi szolgáltatásokban, az alapellátásban és a prevencióban jelentkezik.
A probléma nem csak a ráköltött összegekben áll fenn, hanem a rendszer megszervezésében is. Két példát hozott fel ennek kapcsán Rékassy Balázs. Az egyik az infarktus ellátása. Svédországi szintű az infarktus utáni azonnal beavatkozás rendje, míg albán szinten van az utógondozás, és ebből adódóan az egy éven túli túlélés esélye is. Azaz az akut helyzetre jelentős összegeket költ a rendszer, miközben ezek kárba vesznek, mert azt követően nincs figyelem a beteg gyógyítására.
A daganatos betegségek esetében is hasonló helyzettel találkozunk. Az onkológiai centrumok személyi állományának felkészültsége, az elérhető gyógyszerek köre jó, néhány esetben kifejezetten magas színvonalú. Ezzel szemben a beteg későn jut el a terápiára, nincs megszervezve a betegút, és persze az egészségtudatosságra való felkészítés is alacsony szinten van.
A beszélgetés végén szóba került az alapellátás, ahol az lehetne a jelszó, hogy mindenkinek legyen háziorvosa, de nem a ma ismert formában. Ehhez praxisközösségekre és persze minden településről észszerű módon elérhető ellátási rendszere lenne szükség. -
Folytatódik az évadindító podcastsorozat. A tavalyi évi visszatekintő, majd a külpolitikai fókuszú előretekintő beszélgetések után a hazai belpolitikával foglalkozunk. A következő fél év a június 9-ei választásokra való ráfordulást, majd azt követően az eredmények kommunikációs és reálpolitikai értelmezését hozza magával. Erről beszélgettünk Lakner Zoltánnal.
A június 9-i EP- és önkormányzati választás vitathatatlanul a 2024-es év legmeghatározóbb eleme belpolitikai szempontból. Egy élesebb verseny esetén félidős – azaz a kormányzati ciklus közepén tartott – választásként is kezelhetnénk, amely meghatározza majd a belpolitikai verseny kereteit. Azonban ennek a választásnak ellenzéki oldalon még bizonytalan a keretezése.
A mostani mozgások alapján az ellenzéki pártok sokkal inkább helyosztónak tekintik ezt a választást, amely alkalom arra, hogy egymással szemben pozícionálják magukat. Ennek a taktikának a kormányváltás lehetősége-lehetetlensége logikán nincs relevanciája, ami az ellenzéki szavazókat elbizonytalaníthatja. Ez pedig erősítheti azokat a pártokat, amelyek a korábban összefogásban hívő ellenzékkel szemben határozzák meg magukat. Innen nézve egy ellenzéki helyosztó még azt sem teljesíti, amiben a nagyobbacska ellenzéki pártok reménykednek, hogy megmutatja dominanciájukat, és így erőközpontként tudnak továbbmenni.
A beszélgetés során természetesen megvitattuk a kormánypártok lehetőségeit és várakozásait is. A Fidesz lassan másfél évtizede tartó győztes választásait 50% feletti mértékben abszolválta. Ugyanakkor ilyen rossz gazdasági hangulat nem volt még választás előtt, mint most. A gazdasági nehézségek már a 2022-es választások előtt is látszottak, de a brutális infláció, a gazdasági recesszió és az ezekre adott – sokszor megszorításokat tartalmazó – gazdaságpolitikai válaszok hatása 2023 második felében hatott jelentősen a választói hangulatra. Ez pedig azt jelentheti, hogy kapaszkodnia kell a Fidesznek is azért, hogy hozni tudja az 5 évvel ezelőtti EP-eredményt.
Mindez ellenzéki szempontból adhatna motivációt és tétet az EP választásoknak. Ennek pedig lehetne hatása az önkormányzati választásokra, amely talán még fontosabb politikai esemény, főleg a pozícióban lévő ellenzéki pártok számára. -
Az idei év az európai politika színpadán izgalmasnak ígérkezik. Az USA elnökválasztási kampánya az utóbbi évtizedben a szokásosnál is jobban kihat az európai politika napirendjére, de évközben az Európai Parlamenti választások valamint tagállami választások hozhatnak átrendeződéseket. Erről beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással.
Az USA-ban csak novemberben lesz elnökválasztás, ennek ellenére már az előválasztások, a Trump-effektus kihatással van az európai politikai térképre. Talán ez a helyzet azért is más, mint a korábbi két választást megelőzően, mivel az orosz–ukrán háború, a közel-keleti helyzet és Kína Tajvan felé való fenyegetése geopolitikai szempontból nagyobb kihívást jelentenek, mint az az elmúlt évtizedben megfigyelhető volt.
Szűken véve az európai porondot a legnagyobb hatású esemény a júniusi EP-választás lesz. Ennek kapcsán Bíró-Nagy András továbbra sem látja annak jelét, hogy a magyar miniszterelnök által várt átrendeződés végbe menjen. Ehhez az kellene, hogy az európai konzervatívok és a tőle jobbra álló Identitás és Demokrácia pártcsalád képes legyen az Európai Néppárttal összefogva többséget alkotni. Ennek nem látszik sem matematikai realitása, sem pártpolitikai megalapozottsága. Ez utóbbi ugyanis azt jelentené, hogy európai porondon a CDU/CSU együttműködne a német szélsőjobbal (AFD), vagy a lengyel PIS szövetkezne a Donald Tusk vezette lengyel kormánypárttal. Ezek belpolitikai logikán szinte teljesen kizárt opciók.
A Brexit óta Európában hagyományos Berlin–Párizs-tengely sem eshet szét. Franciaországban 2027-ben vannak elnökválasztások, addig változás nem várható. Németországban egy előrehozott választás hozhat kormányváltást, de ez az európai néppárti erők (CDU/CSU) hatalomra jutását hozná, amely nem hoz más Európa-politikát.
A beszélgetés során négy országról esett szó kiemelten. Ausztriában választások lesznek, jelenleg a szélsőjobboldali FPÖ áll az élen, de kormányra kerülése ettől még nem vehető biztosnak. Hollandiában folynak a koalíciós tárgyalások, és győzelme ellenére kétséges Wilders miniszterelnöki pozíciója. Spanyolország azért érdekes, mert Sanchez megőrizte miniszterelnöki pozícióját, de olyan alkut kellet kötnie a katalán szeparatisták kapcsán, amely miatt forrong az ottani közélet. A következő félévben Portugália is izgalmas lesz, ahol korrupciós vádak miatt a kormány lemondott, és új választások lesznek. -
Az Új Egyenlőség podcast 2023-ban 45 adással, közel 25 óratartalommal jelentkezett. Foglalkoztunk az egészségügy, a belpolitika, aválasztói igények kérdésével, és amire igazán büszkék lehetünk, hogy többkülföldi választás is hanganyag formájában napirendre került nálunk.
A hatodik évad nyitánya egy visszatekintő adás, amelyben BüttlFerenc, Székely Tamás és Pogátsa Zoltán korábbi adásokban elhangzott gondolataivalfoglaljuk össze a magyar gazdaság 2023-as évét. Ahogy az adásból kiderülnemcsak múltidézés ez, hanem arról is szó lesz, mi az előttünk álló időszakegyik fontos gazdasági kérdése.
-
Kilőttek az élelmiszerek árai, csökken a fizetések vásárlóértéke, nő a szegénységben élők száma. Néhány tényállítás, amely a magyar társadalmat érinti. De hogy ne csak egy-egy adatot, szalagcímet emeljünk ki, a mai adásban szerkesztőtársammal, Lakner Zoltánnal beszéljük meg, hogy milyen változásokat okozott a társadalomban a gazdasági válság.
Év végén érdemes visszatekinteni arra, hogy a válságok sora milyen hatással volt a társadalom helyzetére. Ha címszavakban kellene fogalmazni, akkor biztosan a rekordmagas infláció, a reálbér csökkenése, a növekvő egyenlőtlenségek jutnának először eszünkbe.
Ha egy kutatással szeretnék mindezt alátámasztani, akkor az a Policy Solutions ebben a podcastsorozatban is bemutatott elemzése lenne, mely szerint a társadalom 46%-a úgy érzi, romlott háztartásának anyagi helyzete az elmúlt időszakban.
Az adatok azt mutatják, hogy a válság évei alatt felerősödtek a társadalomban meglévő problémák. Ennek oka, hogy a magyar társadalom jelentős részének egy akár átmenetileg tartó időszakban is kisebb az ellenállóképessége, miközben a magával hurcolt gondok bármikor felszínre törhetnek. Ilyen a társadalmi mobilitás nagyon alacsony szintje, amely miatt nem áll távol a valóságtól, ha befagyott társadalomról beszélünk. Márpedig, ha az előrejutásra nincsen érdemi esély, akkor fundamentális gondok vannak egy társadalmi struktúrában.
Három szempont köré csoportosult a beszélgetés. Az első az oktatás kérdése. A PISA adatok továbbra is komoly problémákat mutatnak, és a mögötte lévő szociológiai hátteret vizsgáló adatok pedig egyértelművé teszik, hogy az osztályhelyzet öröklődik tovább a szülőkről a gyerekekre, és ez határozza meg tanulási esélyeiket.
Annak ellenére még mindig ezzel a problémával kell szembenéznünk, hogy ezen a területen az elmúlt 13 évben érdemi reformlépésekbe kezdett a kormányzat. Az oktatási egyenlőtlenségek megszűntetése ellen centralizálták a tanterveket és az iskolarendszer irányítását, miközben a reformlépések az eredmények alapján is látszik, hogy nem hozták meg a változást.
A második kérdéskör a gyerekes családok és a szegénység problémája. A családtámogatásokon belül a minden gyerek után azonos módon járó családi pótlék elértéktelenedett. Tényszerűen jelentős támogatásokat kaphatnak a gyereket nevelők, de ezek inkább a felső társadalmi rétegek számára elérhetőek, és nem univerzálisak. Ennek hatására is ma már a gyerekek negyede szegénységi küszöb alatti jövedelemmel rendelkező családban él.
A harmadik szempont a mélyszegénység kérdése. A munka alapú társadalom mítosza az volt, ha van munka, akkor van legalább egy korrekt egzisztenciális szint. A reálbérek csökkenése, a munkahelyek biztonságába vetett hit megszűnése egyértelműen elhozta azt az időt, hogy nem igaz az „munka van, minden van” gondolat.
Az adásban szóba kerül Lengyelország példája, ahol a politikai megosztottság ellenére van egy oktatási rendszert érintő konszenzus, és szóba kerül, hogy mennyire másképp viszonyul a gyerekes családok támogatásához a lengyel politika, mint a magyar kormány. -
Az argentin elnökválasztás második fordulója igazi politikai földindulást hozott Javier Milei nagyarányú győzelmével. Nagy Sándor Gyula Latin-Amerika szakértővel, a Corvinus Egyetem tanárával beszélgettünk arról, hogy milyen előzmények vezettek a választási eredményekhez, és milyen lépéseket várhatunk a sokakat megbotránkoztató nyilatkozatokat tevő új elnöktől.
Nagy Sándor Gyula szerint a korábbi elit súlyos bukását egy komplex, többszintű válság előzte meg. Az elmúlt négy évtizedben számos gazdasági és társadalmi válság sújtotta a latin-amerikai országot, gyakran utcai megmozdulásokkal kiegészülve. A helyzetet jól jellemzi, Argentína lényegében a mai napig az IMF 50 milliárd dolláros segélycsomagjából működik, 100% feletti az éves infláció mértéke, a jegybanki alapkamat pedig 140%. A koronavírus rossz kezelése tovább súlyosbította az ország amúgy is kiszolgáltatott és bizonytalan helyzetét. Az argentin társadalom súlyos válságát szemlélteti, hogy a COVID előtti, már akkor is magas 25%-os szegénységi ráta mindössze néhány év alatt körülbelül 45%-ra emelkedett.
Javier Milei erre a helyzetre adott radikális gazdasági-társadalmi javaslatokat, ezzel tudta megszólítani az argentin társadalom többségét. Milei előéletét tekintve közgazdász végzettségű, többéves egyetemi oktatói tevékenység és nemzetközi pénzintézeteknél végzett munka után került a közéletbe. Ismertségét saját YouTube-csatornája és TV-műsorokban való szereplése révén építette fel, az elmúlt évekre gazdasági kérdésekben ismert médiaszemélyiség lett. Ezen felül 2021 óta tagja az argentin Nemzeti Kongresszusnak.
Az argentin fizetőeszközbe, a pesoba vetett bizalom teljesen megszűnt, mindenki dollárban takarít meg. Ez viszont a többszintű árfolyamrendszer és a korlátozott váltási mennyiség miatt előidézte a feketepiaci, úgynevezett „blue-árfolyamot”, amelyen a lakosság illegálisan vált valutát. Ezt a spontán már végbement dollarizációt intézményesítené Milei a jegybank és a peso megszüntetésével. Ennek fő akadálya, hogy a nyugdíjak és az állami alkalmazottak fizetéséhez nem áll rendelkezésre elég devizatartalék az argentin kormány számára. Ennek előteremtéséhez Milei klasszikus neoliberális receptet követne: állami cégek privatizációja és az ország kritikus nyersanyagaira (pl. az akkumulátoripar számára kulcsfontosságú lítiumra) épülő koncessziók révén egészítené ki az IMF hitel következő részletét.
Arra a kérdésre, hogy a neoliberális gazdaságpolitika miként fog hatni a szegényekre és az állami közszolgáltatásokhoz való hozzáférésre, Nagy Sándor Gyula elmondta, hogy az rövidtávon várhatóan további elszegényedéshez fog vezetni. Kiemelte viszont, hogy a választási eredmények földrajzi eloszlásából az látszik, hogy Milei a korábbi peronista-kirchnerista bázisokon, a hátrányosabb helyzetű választók között volt a legsikeresebb. Ennek oka szerinte a hatalmas kiábrándultság a rosszul működő állami újraelosztásból, mivel ennek ellenére folyamatosan romlott az átlagos életszínvonal. Ez az elkeseredettség a megnövekedett bűnözéssel együtt teremtette meg az igényt a biztonságra és a rosszul működő állam leépítésére. Az állam gazdasági szerepének minél radikálisabb csökkentéseként a kampányidőszakban Milei az oktatás és egészségügy teljes privatizációját is képviselte. Azonban az elnökválasztás első fordulója után megállapodást kötött két másik elnökjelölttel, akik támogatásáért cserébe módosította ezt a programpontját. Így bár a privát szektor szerepének növelése része programjának, az állam teljes kivonulása nem. Ez a megállapodás azért is fontos, mert az új argentin elnök pártjának körülbelül 15%-os részaránya van a törvényhozásban, így más pártok támogatására nagy szüksége lesz.
Az, hogy a tervezett nagyszabású privatizáció révén ki szerezhet befolyást Latin-Amerika második legnagyobb országában Nagy Sándor Gyula szerint nem egyértelmű. A kampány alatt Milei élesen kritizálta Kínát kommunista vezetése és geopolitikai tevékenysége miatt, azonban piaci alapon... -
A Policy Solutions több éve folyamatosan méri, hogyan alakul a magyar társadalom problématérképe. Idén is a megélhetési költségek, alacsony fizetések és az egészségügy a top3. Ennek ellenére a kormánypártok támogatottsága magasan áll továbbra is. Valós, vagy látszólagos ellentmondásokról beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással, az intézet vezetőjével.
Megélhetési költségek magas szintje, alacsony fizetések, rossz egészségügy: ezek a magyar társadalom legnagyobb problémái. A Policy Solutions kutatása alapján a mostani válság mélyebb hatással van a társadalomra, mint amit a COVID idején tapasztaltak. Több ember érzi azt, hogy romlott anyagi helyzete, és inkább az számít optimista gondolkodásúnak, aki stagnálást vár jövőbeli helyzetét illetően.
Egy évvel a választások után ha csak ezt nézzük, akkor könnyen rá mondható lenne, hogy gondban van a Fidesz. De ettől nyilvánvalóan messze vagyunk. Ez ellentmondásosnak tűnik erősen. Pedig van rá magyarázat, ez pedig a felelősség áthárítása. A kutatás során megnézték, hogy a válaszolók mit gondolnak ki tehet arról, hogy gazdasági nehézségek vannak.
Miközben az ellenzéki szavazók egyértelműen a kormányt okolják, ez a Fidesz támogatói körében már árnyaltabban jelenik meg. Az Európai Unió, és a háború szinte ugyanekkora arányú mint a kormány hibáztatása . Azaz működik a kormány propaganda stratégiája, és emiatt kapnak magyarázat-mankókat a Fidesz-szavazói, és nem fordulnak el a kormánytól.
Érdekes kérdés azt megnézni, hogy mennyire van hatása a háborúnak a magyarok gondolkodására. A kutatás szerint a háborús félelmek 2023 tavasza óta csökkennek. (A kutatás a Hamasz Izrael elleni brutális terrorakciója előtt készült.) Ez pedig arra is magyarázatot ad, hogy a kormány miért fordult rá az EU támadására (lásd óriásplakátok), és miért kevesebb Ukrajna jön át a kommunikációban.
A beszélgetés során megnéztük, hogy a médiafogyasztási buborékoknak milyen hatása van a vélekedésekre, várakozásokra, és véleményekre. Ebben ott látszik törésvonal, hogy mennyiben a valóság leírása és mennyiben egy megkonstruált dolog az, amit értékelni akarunk a megkérdezettekkel. Minél kézzelfoghatóbb egy téma (anyagi helyzet) annál kisebb a médiabuborékok ereje, és minél elvontabb (háborútól való félelem) annál nagyobb kilengések vannak. -
A hazai akkumulátor gyárak építése, bővítése során több civil kezdeményezés is létrejött. A Göd-ÉRT Egyesület az elsők között alakult azzal a céllal, hogy a helyi lakosok biztonságáért, a környezet védelméért és a gödi Samsung gyár építési folyamatának átláthatóságáért küzdjenek. Az Egyesület története izgalmas példája a hazai akkumulátor gyárak körüli eseményeknek. Bodnár Zsuzsával, a Göd-ÉRT Egyesület aktivistájával és az Átlátszó újságírójával Gébert Judit beszélget.
-
„A kettéosztott társadalmak képe csupán látszat, a valóságban a véleménycsomagokkal házaló szélsőségek kisebbségben vannak. Igaz, nagy erőkkel dolgoznak a társadalom kettéosztásán.” Ezzel a bevezető mondattal jelent meg Kováts Eszter politológus elemzése a Válasz Online-on egy nagyszabású német tanulmányról. Az e heti adásban a cikk szerzőjével, a Bécsi Egyetem adjunktusával beszélgettünk.
Jelentős kutatómunkával (adatok, reprezentatív kérdőíves felmérések és fókuszcsoportos interjúk) segítségével tárta fel Németországban Steffen Mau, Thomas Lux és Linus Westheuser a kortárs német társadalom fejlődését, aktuális konszenzusait és konfliktusait. Azt találták, hogy valójában nem beszélhetünk polarizált társadalomról, hanem inkább arról az igényről, ami a polarizálódáshoz vezetne.
Négy témakörben elemezték a társadalmi véleményeket (klímaváltozás, migráció, elosztási kérdések, szexuális kisebbségek jogai), és arra jutottak, hogy sokkal szélesebb és erősebb társadalmi konszenzusok léteznek ezeken a területeken, mint elsőre látszik. Ugyanakkor minden témakörben vannak triggerpontok, amelyek hatására szétporlad a konszenzus, és erős érzelmek jönnek elő a társadalomból.
Az a feltevés, hogy alapvetően megosztott lenne a társadalom, két forrásból táplálkozik. Az egyik az USA hatása, ahol a választási rendszer miatt ténylegesen (ezt empirikus adatok is alátámasztják) két részre oszlik az ország. Ez alapján a diplomás, gyakran véleményvezéri pozícióval bíró réteg azt vélelmezi, hogy ennek a német társadalomban is így kell lennie.
A másik ok, amiért polarizációt vélünk felfedezni, a közösségi média hatása. Itt ugyanis erős vélemények ütköznek hangosan egymással, ami alapján úgy tűnik, hogy a társadalom tagjai vagy A, vagy B álláspontot képviselnek.
A beszélgetés során Kováts Eszter elmondta, hogy a kutatók mindegyik témánál azonosítottak triggerpontokat, amelyeket nagyon tudatosan felhasználnak az ún. „polarizációs vállalkozók”. Ezek a pártok arra építenek, hogy a konfliktusok jók, ez alapján lehet megmutatni magukat a szereplőknek, és szavazókat szerezni. Németországban leginkább az AfD és a Zöldek csinálják ezt, amelyek egymás pozíciójával szemben határozzák meg magukat egyes kérdésekben.
Az is látszik, és ez a Fidesz esetében is megfigyelhető, hogy a konfliktust sokkal inkább a kulturális térbe tolják át. Ezekben az esetekben a triggerpontok nyomkodása politikai haszonszerzésen alapul. A tanulmány négy triggerpontot azonosított:
- egyenlőtlen bánásmód, szemben a „mások többet kapnak, mit én” érzéssel (például ha a transzneműek dedikált órát szeretnének az uszodában, mások nehezményezik, hogy mondjuk a testsúlyuk okán miért nem kapnak ugyanilyen jogot);
- a normalitásérzés sérül;
- csúszós lejtő, amely arra épül, hogy „ma ezt kérik, mi lesz a következő…”;
- a saját viselkedésünk megváltoztatását várják el tőlünk (például sokaknak gondot jelent a gendernyelv használata, mivel szerintük úgy korrekt használni a névmásokat, hogy az alapján ne legyen az érintett neme definiálva – a magyarban ez nem értelmezhető probléma).
A beszélgetés végén arról is szó esik, hogy az egyenlőtlenség mint téma miért bír demobilizációs erővel, és mit jelent a státuszkonkurencia ebben az esetben. -
Amióta válságról válságra halad az ország, ismét sok szó esik a GDP-ről. Ugyanakkor talán kevéssé ismerjük, hogyan számítják ki, és mennyire is ad hiteles képet egy ország állapotáról. Erről beszélgettünk Belyó Pállal, a KSH volt elnökével. A podcast végén pedig azt is megtudhatjuk, hogy mi a Happy Planet Index és mire jó a HDI mérés.
A GDP azért hasznos mérőszám, mert egy mutatóban összesíti a gazdaság fejlődésére vonatkozó adatokat. Ezáltal azt fejezi ki, hogy egy adott időben és területen végfelhasználói szinten mekkora értékű termék előállítása történik. Azaz van annak jelentősége, hogy egy gazdaságnak export-import szempontjából milyen tagozódása van, és ez logikusan meglátszik a GDP adatokban is.
A GDP szempontjából folyó áron számolják az alapadatot, amely úgynevezett deflátor segítségével változatlan árassá változtatható, és ez az adat a valós teljesítményváltozást mutatja. Ehhez az is szükséges, hogy az úgynevezett nyers adatok (ezek abból adódnak, hogy mit jelentenek le az egyes statisztikai adatközlők) naptári és szezonális hatással korrigálva legyenek.
Amennyiben megnézünk egy GDP adatközlést, akkor látszik, hogy van az előbbi korrekciónak jelentősége. Az utolsó – 2023. II. negyedévi - adatok szerint: „A bruttó hazai termék volumene Magyarországon 2023 II. negyedévében a nyers adatok szerint 2,4%-kal csökkent az előző év azonos időszakához viszonyítva. A szezonálisan és naptárhatással kiigazított és kiegyensúlyozott adatok szerint a gazdaság teljesítménye az előző év azonos időszakához képest 2,3%-kal, míg az előző negyedévhez mérten 0,3%-kal mérséklődött.”
A beszélgetés során Belyó Pál elmondta, hogy az első adatközlések még csak gyorsbecslések. Végső adatok csak a tárgyidőszakot követően jóval később állnak rendelkezésre. A negyedév végét követő 40. napon jelenik meg a gyorsbecslés, amely a termelői oldal adatai alapján készül. Ez még nem tartalmaz ágazati számokat sem.
A második becslés a tárgyidőszak utáni 70. napon jelenik meg. Itt részletes számokkal találkozhatunk. Például ebből tudjuk, hogy bár a mezőgazdaság az előző év azonos időszakához képest 68%-kal nőtt teljesítményben, az ipar és a szolgáltatások összességében 2,4%-os visszaesést hoztak össze. Azaz a gazdaságon belül arra is kell figyelni, hogy egyes szektorok a valós súlyukkal kerüljenek beszámításra.
A beszélgetés végén arra kerestük a választ, hogy mennyire számít egzaktnak a GDP az egyes országok összehasonlítása szempontjából. Ebben a tekintetben alapvetően a nemzeti statisztikai adatközlők hitelessége dönti el, hogy milyen minőségűek az adatok, mivel a módszertan azonos minden országban. Ugyanakkor vannak hibái a GDP számításának. Ezt ismerték fel a britek is, és 2010-ben már arról beszéltek, hogy más metodológiára van szükség.
Aki végighallgatja a beszélgetést, azt is megtudhatja, hogy mit jelent a Happy Planet Index, és milyen fogalmat takar a HDI rövidítés. -
A múlt héten jelent meg az Új Egyenlőségen Éber Márk Áron írása, melyben az ellenzék egyik stratégiai problémáját, szavazótáborának összetételét vizsgálta osztályszempontból. Mit jelent, hogy az ellenzék „osztálycsapdában van”? Hogyan lehetséges kitörni ebből? Erről beszélgetett az Új Egyenlőség podcast legújabb szerkesztőségi adásában Bíró-Nagy András és Éber Márk Áron.
A pártok szavazóinak földrajzi eloszlása széles körben tárgyalt a magyar közbeszédben: az ellenzék a nagyvárosokban, a Fidesz pedig a kistelepüléseken támogatottabb. A térbeli eloszlás azonban osztálybeli megoszlást is takar, mivel a társadalmi szerkezet jelentősen eltér a város–vidék felosztásban. Erről kevesebb szó esik a közéletben, pedig Éber Márk Áron szerint a fő akadályt épp az ellenzéki pártok szavazótáborának összetétele adja. Az ellenzék ugyanis beszorult egy urbánus közegbe, ahol főképpen képzett, jómódú választókat képes megszólítani. Csakhogy az ilyen osztályhelyzetűek túl kevesen vannak a magyar társadalom szerkezetében, ők nem képesek többséget teremteni, ez pedig sajátos csapdát jelent az ellenzék számára. Mindeközben ellentmondásos módon a Fidesz épp azok körében a legkevésbé népszerű, akiket a jelenlegi, felfelé újraelosztó politika céloz, a rosszabb helyzetben lévők körében pedig nagyobb a támogatottsága. Éber Márk Áron szerint ez a fő oka, hogy az ellenzék már 13 éve nem képes elmozdulni szorult helyzetéből.
25 évvel ezelőtt még a Fidesz volt ebben az osztálycsapdában. 1998-ban, az első Orbán-kormányt megalakító Fidesz még szintén a viszonylag képzett és jómódú (nagy)városi szavazókat tudta megszólítani a polgári kormányzás üzenetével. Kedvezőtlenebb osztályhelyzetű szavazóikat legfőképpen koalíciós partnere, a Független Kisgazdapárt érte el. Érzékelve ezt a helyzetet, a Fidesz igyekezett szélesíteni és mélyíteni a szavazóbázisát, megszólítva a nem (nagy)városi, kevésbé jól képzett, jellemzően nem jómódú választókat is. A cél az önálló kormányzáshoz szükséges támogatottság megszerzése volt, ez azonban nem sikerült, 2002-ben a Fidesz elveszítette a választásokat és ezzel a kormányalakítás jogát is.
Ezt követően indult meg a Fidesz ellenhegemóniájának kiépítése. A hegemónia fogalmát Antonio Gramsci alkotta meg, akinek munkássága Orbán Viktorra is jelentős hatással volt. Gramsci szerint ahhoz, hogy az államhatalmat megszerezhesse egy politikai erő, előbb számos, nem államhatalmi pozíció elfoglalása szükséges. Ezt nevezte „állóháborúnak”, illetve hegemóniaépítésnek. Ennek jegyében végzett a Fidesz nagyon aktív politikai és társadalomszervezési munkát a kétezres években, aminek legismertebb példáját a Polgári Körök adják. Létrehoztak azonban gazdaköröket és munkástagozatot is, illetve a hazai nagytőkével való kapcsolatépítés is ekkor lett igazán intenzív.
A Fidesz sikeréhez elengedhetetlen volt, hogy közben az akkori kormánypártok elveszítették a társadalmi beágyazottságukat. 2006 és 2010 között az MSZP több mint 1,3 millió választót veszített, míg az SZDSZ teljesen megszűnt. Ez nagyrészt a 2004-2009 közötti rossz kormányzás eredménye, aminek következményeként a választók már nem ezekhez a pártokhoz kapcsolták a jólét és a biztonság ígéretét. Ezt legjobban a szociális népszavazás mutatta meg, amikor a Fidesz „baloldali” kritikával támadta az MSZP–SZDSZ-kormánykoalíciót – sikeresen. Az MSZP és az SZDSZ zuhanórepülésével egyidőben megerősödött a Fidesz és a Jobbik is.
Éber Márk Áron szerint az elmúlt évek fő tanulsága, hogy nem lehet „felülről” és „jobbról” legyőzni a Fideszt, csak „alulról” és „balról” érdemes próbálkozni. Márki-Zay Péter kísérlete és a „kiábrándult fideszesek” megszólításának stratégiája kínos kudarccal végződött. E helyett több sikerrel kecsegtet az a stratégia, amely a dolgozó emberek problémáira, a megélhetésre és a biztonságra összpontosít. Amennyiben politikailag hitelesen képviselné ezt az irányt, az ellenzék kihátrálhatna az osztálycsapdából. - Show more
