Episoder
-
„Egy olyan helyen éreztem magam, ahol nincsenek rasszok és nemzetiségek, ahol attól függetlenül segítenek rajtad, hogy milyen nyelven beszélsz, milyen a bőröd színe vagy a szemed formája. A tengeren mindnyájan karnyújtásnyira vagyunk Istentől.” – így tűnődött Sztanyiszlav Berezkin, a Russian Ocean Way nevű vitorlás kapitánya, amely Kronstadtból indult világkörüli útra, de 2023 márciusában a Csendes-óceánon végzetesen megrongálódott egy viharban. Egy panamai zászló alatti teherhajó, a Sounion sietett a három hajótörött segítségére a vészjelzés fogadása után és vette őket a fedélzetre, a pórul járt felfújható, háromgerincű vízi alkalmatosságot pedig Chilébe vontatta. (A részletekre inkább senki ne kérdezzen rá, mivel mi is csak laikusok vagyunk ezen a téren.)
A (vihart leszámítva) szerencsés fordulat dacára az ömlesztett árut szállító monstrum — amely mellesleg különbözik a Vörös-tengeren később megtámadott és felgyújtott, azonos nevű görög tankhajótól — kapitányával Berezkin mindenesetre jobbnak látta inkább nem forszírozni a laza kollegiális csevejt, ugyanis kiderült róla, hogy történetesen mariupoli származású, ahogy a legénység jelentős része is ukrán. Még a különleges katonai művelet állapota sem írhatta tehát felül a tengerészvirtus parancsolatát a kötelező segítségnyújtásra, tükrözve az ókori szittya bölcs, Anakharszisz megállapítását, mely szerint háromféle ember létezik: akik még élnek, akik már meghaltak és akik a tengereket járják.
Ennek a tanulságos incidensnek a rövid ismertetésével kezdődik a hazánkban is bemutatott Comandante c. 2023-as olasz történelmi film, melyet podcastunk aktuális adásában körüljártunk, mint művészi ábrázolását a tengeri életmentés egy ennél sokkal drámaibb példájának a II. világháború atlanti-óceáni hadszínterén. Ez ugyebár nem egy gyakori motívum a háborús filmekben, és ezt a filmművészeti szegmenst szemügyre véve sem a tengeralattjárós, sem az olasz nézőpont bemutatása nem tekinthető bevett fogásnak.
Valóban egyedi alkotásról van tehát szó, már csak azért is, mert egy fasiszta hadiflotta tisztjének teljesen pozitív színben való feltüntetésén többen megütköztek vagy legalábbis meghökkentek. Pedig a mosdatásra vonatkozó bármilyen esetleges vád azért is alaptalan, mert a film rendezője akkor hallott először Salvatore Todaro tengeralattjáró-parancsnok tetteiről, amikor 2018-ban az olasz parti őrség parancsnoka, Pettorino tengernagy követendő példaként emlegette fel azokat, az emberséges menekültpolitika melletti elkötelezettségét alátámasztandó. Akármit is legyen a véleményünk az utóbbi kényes témáról, a hős sorhajóhadnagy végletekig menő könyörületessége a legyőzött ellenség iránt jól tükrözi C. S. Lewis nehezen vitatható megállapítását, melyet utószó helyett idézünk
„Lancelot ideálja jelenti az egyetlen menekvést egy olyan nyomorúságos világból, ahol csak bárgyú farkasok és tehetetlen birkák élnek.”
Jó szórakozást!
-
[Újraközlés kísérőzene nélkül - erdetileg megjelent 2021. szeptember 23-án] -
A History Channel 2013-ban debütált sorozata, a Vikingek, hat évadon keresztül mutatta be a kora középkori skandinávok világát a 9. századi legendás hős, Ragnar Lothbrok (magyarul Szőrösnadrágú Ragnar) és fiai, mint pl. Vasbordájú Björn és Csonttalan Ivar szemszögén keresztül. Írója, Michael Hirst több történelmi témájú sorozattal és filmmel (Tudorok, Elizabeth) a háta mögött alkotta meg a Vikingeket, mely futása során óriási népszerűségre tett szert, főhőse, a fent említett Ragnar pedig valódi kultúrális ikonná lépett elő. A korai promóciónak köszönhetően sok nézőnek ültették el a fejében, hogy a széria történelmileg hiteles módon adja át a korszakot, ennek ellenére a készítői nagyon sokszor éltek az alkotói szabadság eszközével, melynek eredménye, hogy időnként szinte felismerhetetlenre silányította el a megjeleníteni kívánt periódust. A 64. adásban kibeszéljük a sorozat történelmi hátterét, külön hangsúlyt fektetve a bemutatott világra és a főbb szereplőkre. Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy a széria műfaja történelmi fikció, melynek a teljes korhűség nem kritériuma, ennek ellenére nem árt tisztában lenni a legjobb tudásunk szerinti valósággal, ami a történet alapjául szolgál. A Vikingeket dramaturgiai szempontok alapján is górcső alá vesszük, reflektálunk a színészi játékra, valamint korábbi, a vikingeket feldolgozó alkotásokkal is összehasonlítjuk. Salvaje és Sirdavegd mellett részt vett a beszélgetésben Csucsulf (a blogja elérhető itt) és Videodrome. Jó szórakozást!
-
Manglende episoder?
-
[Újraposztolva kísérőzene nélkül - eredetileg megjelent 2024. október 8-án]
„A háború sosem változik.” – hirdeti a Fallout franchise elhíresült mottója. Mint ebből a felvezetőből is kiderülhet, a KatPol Kávéház mai adásában a posztapokaliptikus unverizumban játszódó sorozattal foglalkozunk behatóbban. Már maga a mottó is elgondolkodtató, hiszen a háború lényege pont az adaptálódás és fejlődés, de itt egyértelműen nem hadászati, hanem az emberi tényezőről van szó, arról, ahogy fajunk az idő kezdete óta vív küzdelmet nemcsak az elemek, de egymás ellen is. Habár idővel más kérdések is napirendre kerültek (társadalomkritika, görbe tükör formájában) az alapvető üzenet mindig is ez volt.
Maga a Fallout alapvetően egy videojáték-sorozat, amely még a hőskorban, 1997-ben indult útjára, egy olyan világot bemutatva, amelyet egy évszázada felégetett az atomháború tüze, a túlélők leszármazottai pedig főleg törzsekben és fosztogató bandákban, esetleg kis közösségekben küzdenek a túlélésért. A fő különbséget a Menedékek (Vault) jelentik, amelyek célja hivatalosan az volt, hogy megőrizzék az emberiség tudását és technológiáját, új kezdetet biztosítva. Persze amikor épp nem őrült társadalmi kísérleteket végeztek a gyanútlan lakókon, amik sokszor igen bizarr formát öltöttek (például az igen beszédes nevű 69-es Menedékben 999 nő és csak egyetlen férfi kapott helyet).
Ezt a világot áthatja az amerikai életérzés, az Americana, amit a legújabb úgy lehet leírni, hogy olyasmi jövőképet mutat be, ahogyan azt az ötvenes években elképzelték: háztartási robotok, atommeghajtású kocsik, gyalogsági harci páncélzatok. Egyébként reméljük, nem a próféta szólt a készítőkből, ugyanis az atomháború 2077-ben a történet szerint Kína és az Egyesült Államok között tört ki…
A világban megtalálhatók nagyobb frakciók is, és a sorozat ezek közül be is mutat párat, így például az Enklávét és az Acél Testvériséget. A vizuális világra aligha lehet panasz, a készítők nagy figyelmet helyeztek arra, hogy autentikusan visszaidézzék a játékok látványvilágát, az ikonikus elemeket, ruhákat, szörnyeket és fegyvereket. Maguk a karakterek is igen sokszínűek és izgalmasak, sokak számára az antihős Ghoul (a sugárfertőzés hatására zombiszerű kinézetű fejvadász) volt a kedvenc, de az első látásra kevésbé izgalmas karakterekben is gyakran több van, mint elsőre sejtenénk. A beszédes nevű Normról például kiderül, hogy messze ő a legbátrabb a Menedék elhülyített, dróton rángatott lakói közül. Maximus karaktere is érdekes fordulatokon megy keresztül, akárcsak a főszereplő Lucy is. A több időszálon (jelen és a háború előtt) is futó történetről aligha mondható el, hogy ne bővelkedne izgalmakban és fordulatokban.
Habár a sorozat több kritikát kapott, például a videojáték rajongóitól is a lore megváltoztatása, illetve sokszor komolytalanabb hangvétele miatt, mi a magunk részéről kiválónak találtuk azt, ami sok aspektusból mert újítani a formulán, de nem úgy, hogy az idegenül hatott volna. Az időnkénti komolytalankodás pedig igenis az univerzum fontos része, olyannyira, hogy külön játékbeli opció van az ilyen történések számának növelésére.
Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!
-
[Újraközlés - eredetileg megjelent 2024. március 4-én]
„S ezért, mivel mulatni nem tudok, mintSzerelmes e sok szép szavú napokban,Elvégezém, hogy gazember leszek,S utálom léha kéjit e napoknak.”- Shakespeare: III. Richárd (fordította: Szigligeti Ede)III. Richárd angol király az irodalomtörténet egyik leggonoszabb cselszövője: a saját rútsága miatt érzett dühből álnok módon gázol át mindenkin, egymás ellen fordítva bátyjait, majd hidegvérrel meggyilkoltatja két unokaöccseit, hogy trónjukat elbitorolhassa. Felesége kezét az általa megölt előző férj koporsójánál kéri meg, de megmérgezteti, hogy elvehesse saját unokahúgát. Nem létezik olyan gonoszság, amit el ne követne. Végül aztán Isten kegyéből a jóságos Tudor (VII.) Henrik megöli a bitorlót, megmentve Angliát a gonosztól. Hogy honnan tudjuk mindezt? William Shakespeare-től, aki az említett Henrik unokájának, I. Erzsébetnek a szolgálatában állt.
Podcastunk 105. részében annak próbálunk utánajárni, a történelmi Richárd milyen ember is lehetett valójában, illetve, hogy az unalomig ismert irodalmi karikatúra mennyire határozza meg a róla készült feldolgozásokat. Előző adásunkban már foglalkoztunk V. Henrikkel, Franciaország második majdnem-meghódítójával, akinek korai halála hozzájárult a rózsák háborúi néven ismert nagy angol belpolitikai válsághoz; III. Richárd rövid uralkodását a történetírás hagyományosan ennek a konfliktusnak a végső szakaszaként értelmezi. Egy későbbi adásban magát a konfliktust is feldolgozzuk majd, Woodville Erzsébet királyné személyén keresztül.
III. Richárd, Anglia utolsó Plantagenet- (York) házi királya, valójában nem volt olyan szörnyszülött, mint aminek Shakespeare lefestette. Valóban rendelkezett gerincferdüléssel, de katonaként számos alkalommal megállta a helyét a csatatéren, akárcsak hadvezérként, és bátyja, IV. Edward király leghűségesebb támaszának bizonyult. Gyávaság és cselszövés helyett a személyes bátorság és határozott fellépés volt rá jellemző. A trón megragadása előtt nyomát se leljük annak a gonoszságnak, amit a híres költő lefestett róla, persze nehéz is lenne: Shakespeare szerint ugyanis már az első St. Albans-i csatában, két és fél évesen megölte Somerset hercegét.
Felesége, Neville Anna aligha szerethette első férjét, hiszen családja és az ismét a trónra áhítozó Lancaster-ház gyűlölte egymást; a két nagy nemzetség konfliktusa nagyban hozzájárult a rózsák háborúinak kitöréséhez. Arra sincs bizonyíték, hogy Richárd végzett volna Edward walesi herceggel, a Lancaster-örökössel, és természetesen a koporsó melletti lánykérés is csak rosszindulatú kitaláció. Akárcsak az, hogy utóbb megmérgezte volna feleségét, akitől még fia is született, hogy elvehesse saját unokahúgát. De szemenszedett hazugság az is, hogy szembefordította volna IV. Edward királyt másik bátyjával, Györggyel – miután utóbbi kétszer is elárulta őt a múltban, és eszét is vesztette, ehhez aligha volt szükség cselszövésre. Az egyedüli vádpont, amely alól nem lehet egyértelműen felmenti Richárdot, az a trónbitorlás - a Towerbe zárt két örökös eltűnésének a kérdése.
A történelmi tények ismerete mellett három audiovizuális feldolgozását is megnéztük Shakespeare nevezett színdarabjának: az 1955-ös brit színes filmet, ahol a korábban V. Henriket is játszó Laurence Olivier alakította meggyőzően a sátáni gonoszt; egy ’70-es évekbeli magyar fekete-fehér (és más szempontból is minimalista) televíziós változatot; valamint egy 1995-ös filmet, ahol Ian MacKellen (Gandalf) játssza a fiktív ’30-as évekbe helyezett Richárdot, aki a végén már SS egyenruhában jelenik meg, hogy jelezze, ő a Gonosz…
Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!
-
[Eredeti megjelenés: 2023. október 1. - Most kísérőzene nélkül újra megosztva.]
Kedves hallgatóink! Podcastunk mai adásában a nyári moziszezon legnagyobb durranásával foglalkozunk. Csapatunk körbejárta Christopher Nolan legújabb filmjét, az Oppenheimert, ami az American Prometheus c. könyvön alapul.
A film a Universal Pictures stúdió gondozásában jelent meg, ami ezért érdekes számunkra, mert a film konkurensét, a Barbie-t Nolan korábbi munkahelye, a Warner Bros jegyezte. A fenti tény is meghatározó abban, hogy kialakult az úgynevezett „Barbenheimer” láz a nyár két sikerfilmjének neveiből. Érdekességként megemlítjük, hogy elkészült egy Barbenheimer film előzetes is a mesterséges intelligencia segítségével. Az Oppenheimer jelenleg az év harmadik legtöbb bevételét hozó filmje, az előbb említett Barbie és a Super Mario után, megelőzve ezzel a Galaxis őrzői harmadik részét. A legutóbbi Nolan-film, ami elérte a globális harmadik helyezést, a 2012-es A sötét lovag: Felemelkedés volt. A filmet jelen ajánló elkészítése idején is vetítik a mozikban, streaming szolgáltatásra legkorábban október 29-től kerülhet fel, mivel Nolan a Universalnál direkt kikötötte ezt.
A történet természetesen Julius Robert Oppenheimerről szól, akit Cilian Murphy játszik. Oppenheimer a korszak fontos tudósa volt, mint a filmből is kiderül, főképp elméleti fizikával foglalkozott, emellett érdekelte a filozófia és a vallástudomány. Megismerjük a fiatal Oppenheimer kapcsolatát a korszak tudományos világának tagjaival, akik a történet szempontjából később fontos szereplők lesznek. Csapatunk tudománytörténeti ismereteihez mérten igyekezett ezen témával is foglalkozni. Oppenheimer fiatal életének másik meghatározó pontja a politika volt, mivel a korszellemhez híven alapvetően a baloldalhoz állt közel, ami párhuzamba hozható bizonyos mai nyugati jelenségekkel.
Mindezekkel egyetemben a háttérben szép lassan felsejlik egy másik szál is, amikor a főhősünk szemben áll egy vizsgálóbizottsággal. A filmben ezen bizottsági meghallgatás képezi az úgymond jelen időt, amihez képest audiovizuálisan eltér a múlt ábrázolása. Az audiovizuális megjelenésen kívül a jelen a politikai szféra, míg a múlt alapvetően a Manhattan projekt és az atombomba történetét meséli el. A filmmel kapcsolatos másik érdekesség, hogy a két rész által a filmnek két csúcspontja lesz. Az egyik a Manhattan-tervhez kapcsolódik, aminek tudományos vezetője és arca Oppenheimer volt. A másik csúcspont a politikai szférához köthető, ahol Lewis Strauss és Oppenheimer kapcsolata mentén történik a kibontakozás.
Összegezve csapatunk a filmet szívesen ajánlja a kedves hallgatóknak. Elsőre sokaknak tűnhet egy önéletrajzi elemekkel rendelkező történelmi és tudományos film, viszont ezzel együtt kapunk egy politikai drámát is. A film aktualitását adja a jelenleg zajló orosz-ukrán háború, ami miatt a közbeszédbe is kezd visszatérni az atomháború réme. A színészgárda is remek, még a legapróbb szerepekre is a legjobb színészeket sikerült szerződtetni. Sokak szerint ez a film Cilian Murphy eddig legjobb alakítása, aki a sajtóhírek szerint testileg-lelkileg megküzdött a forgatással. A háromórás időtartama szintén soknak tűnhet és Nolan-film révén nem annyira a párbeszédekben erős, de megéri ezt az időt rááldozni.
-
[Eredetileg megjelent 2022. március 17-én; most zenei betét nélkül közöljük le újra.]Akár a 2004-14 közötti ukrajnai események is ihlethették a norvég Okkupert című politikai thriller sorozat alapötletét, mely a skandináv ország orosz megszállásának kitalált történetét meséli el, nagyon is valóságos kérdéseket boncolgatva. A 2015-ös, három évados, összesen 24 részes és 11 millió USD összeköltségvetésű sorozat, s így a legdrágább ilyen jellegű helyi kultúrtermék, mely a nézők mellett a kritikusok elismerését is elnyerte.
Ami nem csoda, hiszen az energiaforrások körül bonyolódó eseményszál több szempontból is formabontó. A Jo Nesbø rendező koncepcióján nyugvó, nemzetközi stáb és színészgárda által készített sorozat ugyanis úgy mutatja be a hibrid hadviselés gyakorlatát, hogy közben nagyon is létező geopolitikai konfliktusokat feszeget, nem finomkodik átlépni a politikai korrektség határait és sikeresen elkerüli, hogy közhelyes legyen. Olyannyira, hogy a sorozatban megformált karakterek nem válnak sem a jó-rossz, sem a barát-ellenség klisék rabjaivá, valamint számos alkalommal olyan karakterfejlődést is láthatunk, mely a műfajban párját ritkítja. Nem beszélve azokról a nemzeti, vagy éppen szervezeti kultúrákat is érintő témákat, melyek rendkívül plasztikusan kerülnek ábrázolásra, tovább bonyolítva az események láncolatát.
A fő cselekményszál természetesen a politikai mozgatórugók, intrikák, dezinformáció és hatalmi játékok körül játszódik, de emellett kiemelet szerepet kapnak azok az átlagemberek is, akik akár norvég, akár orosz oldalról elszenvedői, vagy éppen haszonélvezői a szemünk előtt kibontakozó drámának. Jesper Berg miniszerelnök, akit Henrik Mestad alakít, skandináv, idealista zöld politikusként kerül az ország vezetői székébe, ahonnan kitérőkkel, üldözéssel, emigrációba kényszerüléssel és sok-sok konspirációval a háta mögött, a sorozat végére, az agresszorokkal folytatott küzdelmei hatására, dörzsölt stratégaként távozik.
Bámulatos karakterfejlődés, csakúgy, mint a konfliktusban az orosz felet képviselő Ingeborga Dapkūnaitė litván színésznőé, aki szinte végig befolyásos nagykövetként igazi nagypályás játékos, ám az események sodrása – és a szabad nyugati életformához való kötődése miatti kompromitálódása – lassan parkolópályára kényszerítik.
Életutak, melyek akár egymás ellentéteként is értelmezhetők.
Ugyanolyan ellentétekként, mint ami a norvég nép ellenállási mozgalma, a Fritt Norge és az orosz megszállók között alakul ki. Valódi dráma ez, melyben gyakran nem mindenki az, mint aminek elsőre látszik. Fedésben dolgozó ellenállók, norvégok, akik a megszállásból gazdagodnak, és igazságkereső aktivisták, újságírók vagy éppen jogászok, akik komoly áldozatokat hoznak céljaik elérése érdekében.
Mondhatni, hogy igazi húsdaráló sorozat, melyben az emberi élet értéke esetleges, így alig fél tucat szereplő éli meg a konfliktus végét.
Különösen az ukrán események tükrében hátborzongató a sorozat, melyet eddig több, mint két tucat országban mutattak be, Magyarországon pedig a Netflixen érhető el.
A felvétel még az orosz-ukrán háború kitörése előtt készült.
-
A nyugati/nyugatos politikai közbeszédben olyan nekibuzdulással felemlegetett téma, mint az árnyékban bujkáló és alattomosan (fel)támadó fasizmus, nincs még egy. Ha ezt a jelenséget mi is ugyanúgy hajlandóak vagyunk belelátni bárkibe és bármibe, ahogy a veszélyeire figyelmeztetők általában teszik, akkor elmondhatjuk, hogy kulturális értelemben is számtalan esetben és formában bemutatott témáról van szó.
Ami azonban a szigorúan politológiai értelemben vett, (reálisan) létező olasz fasizmust, még korlátozottabb értelemben annak felemelkedését és hatalomra kerülését illeti, az azt feldolgozó történelmi filmet vagy sorozatot a magunk részéről igazság szerint nem tudunk megnevezni, legalábbis annak szülőhazáján kívül biztosan nem. De csak mostanáig volt ez a helyzet. A Sky Showtime ugyanis előrukkolt egy Magyarországon is elérhető minisorozattal, amely Antonio Scurati milánói irodalomprofesszor azonos című, egyébként magyarra is lefordított történelmi regénye alapján készült (M, a XX. század gyermeke). Természetesen szinte kiált azért, hogy a podcastunkban is foglalkozzunk vele, és az alkalmat szándékunkban állt időben megragadni. Magát a témát valószínűleg felesleges lenne itt bővebben írásban bemutatni, ezért ettől el is tekintünk.
Jó szórakozást kívánunk! A választott kísérőzenéjéért Marines Ita csatornáját illeti a köszönet.
A beszélgetésben visszautaltunk olyan sorozatokra és filmekre, melyekkel a podcastban már foglalkoztunk:
Clash of Futures / Krieg der Träume (40. adás) – az „ők is ugyanúgy szocialisták, mint mi” (manapság a felvilágosult középutasok által igen kedvelt) érvvel előálló (és ezáltal elhajló) német kommunista aktivista karaktere ebben jelenik meg; mint azt utólag felfedeztük, Németországban a sorozat mellesleg elérhető az Apple TV-nBabylon Berlin (51. adás) – benne az utcán egymásba botló náci és kommunista plakátragasztó, akik a békés egymás mellett élést választjákTrotz alledem! és Thälmann (61. adás) – az áruló „szociálfasizmus” leleplezésére vállalkozó keletnémet filmekA sivatag oroszlánja (99. adás) – fasiszta gyarmati rendcsináló politika a gyakorlatbanAz elmondottakat illő helyesbítenünk ill. kiegészítenünk az alábbiakkal:
A rendező angol származású, nem amerikai; a választott kísérőzenékre ez mindenesetre inkább ad kézenfekvő magyarázatotMussolini szeretője, múzsája, patrónusa és tanácsadója, továbbá későbbi életrajzírója pontos nevén Margherita SarfattiAz alacsonyabb beosztásúak erőszakos hatalomátvételére vonatkozó japán kifejezés, amire egy ponton utaltunk, a gekokudzsó Csak hogy a nyelvtannácikra (vagy ebben az esetben inkább nyelvtanfasisztákra?) is tekintettel legyünk: az első világháborús olasz gyalogság rohamosztagosa helyesen ardito, többes számban pedig arditók/arditi, nem pedig „arditik”; a Freikorps kifejezés esetén is indokolt lett volna az eredeti kiejtést használni, amerikai kulturális dominancia ide vagy odaBalbo légügyi miniszter tábornoki minőségében rendeztetett addig soha nem látott méretű alakzatokba hazai gyártmányú repülő csónakokat (nem pedig hidroplánokat, ha ismét szőrszálakat akarunk hasogatni) és indította ezeket látványos tengerentúli PR-utakra; ezután légimarsallá léptették előÉrdekes módon a Mussolinit hideg leereszkedéssel fogadó, de végül azért egy mocskos alkut megkötő gonosz bíboros – leginkább újateista vloggerek kontentjébe kívánkozó – karaktere a sorozatra vonatkozó semmilyen forrásban nincs nevesítve, ellentétben a számos többi megjelenített valóságos történelmi személyiséggel; csak azt tudjuk feltételezni, hogy a Szentszék érzékenysége állhat a döntés hátterébenTalányos fasiszta számtan szerint a Duce egy mindössze 70 ezer fős kontingenstől várta a Görögország feletti gyors győzelmet abbéli meggyőződésében, hogy a védők létszáma úgysem haladja meg a 30 ezret , ami a valós szám tizede volt -
Ha találomra megkérdeznénk embereket az utcán a leghíresebb terroristákról, aligha akadna a felsoroltak között orosz nemzetiségű személy. Pedig az 20. század fordulóján Oroszországban a cári kormányzatnak igen meggyűlt a baja a terrorizmussal, aminek állami vezetők (köztük miniszterelnökök és cárok) is áldozatául estek. Ennek emlékezete Oroszországon kívül már nemigen van, de orosz közegben továbbra is ismert ez az időszak. Az egyik terroristával foglalkozunk a KatPol Kávéház mai adásában, akinek életét a Fakó lovon ülő halál c. orosz film is feldolgozza.
A kérdéses személy nem más, mint Borisz Viktorovics Szavinkov, aki a Szociálforradalmár Párt (eszerek) katonai szárnyát vezette és számos merénylet kitervelője és végrehajtója volt. Később a Kerenszkij-kormány hadügyminiszter-helyettesévé vált, majd a Kornyilov-ügy után távozott, és a maga eszközeivel vette fel a harcot a bolsevikok ellen. A polgárháborús vereséget követően nyugatra emigrált, ahol nagy hatást gyakorolt rá Mussolini fasiszta mozgalma. Később aztán egy szellemes kémelhárító művelet, a „Tröszt” keretében a szovjet titkosszolgálat hazacsábította, ahol koncepciós eljárás alá vonták, ő pedig gyanús körülmények között életét vesztette – saját korát megelőzve az ablakon kiesve.
De ne rohanjunk ennyire előre, ugyanis maga a film az ő terrorista időszakával foglalkozik. Ennek az alapja Szavinkov 1909-ben megjelent regénye, a Fakó ló, amelyet a saját élete történései ihlettek. Ez nagy nemzetközi siker lett, későbbi, 1917-es Egy terrorista emlékiratai c. önéletrajza már nem érte el ugyanezt a hatást. Igazi ritkaságnak mondhatjuk, hogy valakiről egy aktív éveiben írt fiktív önéletrajz alapján készítenek filmet.
Szavinkov nem volt tipikus terrorista: a polgári rétegből származott, jogot tanult odahaza és Németországban, és ott ismerkedett meg a marxista gondolatokkal. Ő azonban sosem volt kommunista, inkább a szociális reformok és a demokratikus átalakulás mellett állt ki, és legitim eszköznek tekintette a terrort ezek elérésében. Fontos kihangsúlyozni, hogy ez ekkoriban még célzott merényleteket jelentett fontos személyek ellen, nem a ma jellemző, válogatás nélküli tömegterrorizmust.
Miután kiderült, hogy főnöke titokban az orosz cári titkosrendőrség, az Ohrana embere, ő vált az eszer katonai szárny új vezetőjévé. Ilja Ehrenburg szerint – aki 1916-ban találkozott vele személyesen – Szavinkov egy valódi hit nélküli ember lett, saját belső ürességét álcázta írói munkájával. Legalábbis egészen addig, amíg első kézből nem találkozott Mussolini fasiszta mozgalmával, tehetjük hozzá. Erről viszont aligha láthatta a valós képet, hiszen például dicsérte a fasizmus demokratikus voltát...
Maga a film azon éveibe enged betekintést, amikor ő szervezte a bombával vagy lőfegyverrel végrehajtott merényleteket a fontosabb személyekkel szemben, és kiválóan mutatja be azt a sokféle embertípust, akit egy ilyen ügy vonzani tud. Van lánglelkű értelmiségi, megcsömörlött munkás és női szerető a soraik között. A film a módszereikbe is betekintést enged, a szervezetépítésnél, konspirációnál és az akciók végrehajtásánál egyaránt.
Fontos még azt is megjegyezni, hogy Szavinkov személyét az tette viszonylag hírhedtté, hogy szerepel a Hearts of Iron IV c. stratégiai videojátékhoz készített Kaiserreich nevű alternatív történelmi modban, ahol Németország megnyerte az első világháborút. Itt Szavinkov a „nemzeti populisták” (gyakorlatilag az itteni fasiszták) vezetője a bosszúra éhező Oroszországban, ahol a fehérek nyerték meg a polgárháborút, a célja revansot venni a Központi Hatalmakon. Legutóbb pontosan ő kapott egy jelentős update-et a játékon belül, így a játékban betöltött szerepéről az adásban elmondottak már nem teljesen igazak. Kiváló lehetőség ez viszont mindenki számára, hogy maga próbálja ki.
Az adáshoz utólag két kiegészítést fűzünk:
a rendező pontos neve Sanazarov, nem "Szazanarov" (utólag is elnézést kérünk)az említett "jelenleg népszerű, olasz nevű merénylő" Luigi Mangione -
A NER bizonyos kurzusfilmjeit, mint a podcastunk profiljába illeszthető kortárs termékeket, már górcső alá vettük – ezeket az adásokat linkeltük a poszt végén -, de hasonló sorozatokkal még egyáltalán nem foglalkoztunk, úgy általában a magyar TV-sorozatok közül is csak eggyel, de az sem kifejezetten jelenkori alkotás.
A TV2 tavaly megjelent S.E.R.E.G. c. minisorozatát már csak ezért sem hagyhatjuk említés nélkül, és természetesen azért sem, mert a magyar állam bármelyik fegyveres ereje számára aktuális imázsfilm vagy -sorozat emberemlékezet óta biztosan nem készült. A S.E.R.E.G. tévéműsorra tűzése ebben a tekintetben tehát mindenképpen váratlan, de ezzel a jelzővel a sorozatot illetni igazából semmilyen más tekintetben nem lehet. Iraki Kurdisztánnál belpolitikailag sokkal semlegesebb helyszínt a bemutatott harci cselekményhez nehéz lenne találni, és a szereplők közötti személyes konfliktusok is úgy lettek felépítve, hogy a lehető legtöbb néző számára átérezhetőek legyenek.
Érthető ez az igyekezet, elvégre ellen kellett súlyozni valamivel azt, hogy különböző, de azért könnyen belátható okokból a magyar közönség irányából csak korlátozott érdeklődésre lehet számítani a hadügy iránt. Aligha véletlen például, hogy ugyanazon csatorna termékeként a Hunyadi Jánosról szóló botrányos hírű sorozat korábbi idősávba került, mint a S.E.R.E.G., amiben pedig annyi sikamlós, de ami azt illeti, néhány rövid jelenettől eltekintve annyi erőszakos tartalom sincs, mint egy angol ifjúsági regényben.
De ha a kedves hallgató történetesen pont az efféle hiányosságtól idegenkedik, felhívjuk rá a figyelmét, hogy itt végső soron egy kereskedelmi tévéről beszélünk, ami sótlan, lapos műsorral azért sosem fog szándékosan előrukkolni. Minden kritikai szándék nélkül kijelenthetjük tehát, hogy aki már megszokta az efféle szórakoztatást, annak alapvetően sem csalódást, sem meglepetést nem okoz a sorozat.
Ez fokozottan érvényes mindenkire, aki már belefutott hollywoodi eredetű vagy ihletésű, jellemzően bűnügyi sorozatokba, melyek különböző rendőri/nyomozati vagy katonai szervekről készülnek szakmányban, jellemzően egy kaptafára. A S.E.R.E.G. ugyanis témaválasztásában és fő stílusjegyeiben inkább ezeket idézi fel, mint a hazai televíziózás számunka beazonosítható bármelyik hagyományát. No de ismertető gyanánt írásban legyen elég ennyi.
Az adáshoz jó szórakozást kívánunk! Utószó helyett jöjjön a fentebb beígért, sajnos(?) rövid lista:
Elkxrtuk (69. adás)Blokád (83. adás)Hadik (90. adás) - egy kis túlzással nevezhetjük kurzusfilmnek ezt is, ami nagyon megkésve készült Mária Terézia magyar huszárairól; mindenesetre jobb későn, mint soha -
Puskin egy helyen szerénytelenül a "jekatyerinai sasok dicsőséges seregeként" aposztrofálta azokat a tehetséges állami tisztviselőket és katonai parancsnokokat, akiket a "Nagy" jelzővel illetett híres cárnő szintúgy tehetséges (vagy egyszerűen csak szerencsés) kézzel választott ki magas pozícióikba, ezzel (is) megalapozva az orosz biodalomépítés egyik legjelentősebb korszakát. Közülük Fjodor Usakov tengernagyot a krónikások inkább mellőzték a többiekhez képest, elvégre "csak" kisnemes volt egy alapvetően ugye szárazföldi hatalom szolgálatában, egy épphogy csak létrehozott és mellékes orosz flottánál, olyan háborúkban, melyek nem kifejezetten a tengereken dőltek el. De ilyen körülmények is kétséget kizáróan bizonyította zsenialitását a tengeri hadviselés terén.
A parancsnoksága alatti kötelékek nemcsak csatát nem veszítettek soha, hanem hajót sem, ami legalábbis nem olyan képesség, amit a mindenkori orosz katonai vezetőkkel azonosítani szokás. És mivel nyugdíjazása után az életét az ájtatosságnak és jótékonykodásnak áldozta, 2001-ben az ortodox egyház szentté is avatta, noha a szent harcos koncepióját már jó ideje inkább egy másik világvallással szokás azonosítani; mindenesetre tény, hogy a mélyen vallásos tengerésztiszt a muzulmán ellenség elismerését is kivívta, ennek megfelelően "Usak pasának" nevezték.
A szovjet/orosz (azon belül is elsősorban a putyini) emlékezetpolitikának profánabb, mondhatni megszokott formákban is népszerű alanya. Hadihajókat, haditengerészeti tanintézeteket neveztek el róla, ami kb. ugyanannyira magától értetődő, mint a nevét viselő katedrális és katonai érdemrend, nem beszélve a tömérdek utcáról, meg az emlékművekről. Könnyen beláthatjuk tehát, hogy nála ideálisabb példaképet nehéz is lett volna a flottaszolgálat iránt érdeklődő szovjet ifjak elé állítani.
Ebből a felismerésből keletkezett 1953-ban a parancsnoki pályafutását bemutató színes kétrészes film: A flotta hőse és a Hajókkal a bástyák ellen, melyekre podcastunk mai adásában reflektálunk. Az évszám ne tévesszen meg senkit, a marxista-leninista üzenetek talányos módon hiányoznak, ill. csak burkoltan jelentkeznek a műben. Jó szórakozást!
-
Legutóbbi adásunkban az amerikai polgárháborús tematikájú westernfilm alműfaját tárgyaltuk ki, amely elég nyilvánvalóan mutatja meg azt, hogy a közönség kíváncsiságát egyaránt csigázzák fel az egzotikus tájak, gyéren lakott hatalmas térségek és a tovaszállt korok, amikor még fiatal volt a nemzet és könnyebben akadtak lelkesítő nagy közös célok. A múlt szelektív megszépítése, romantizálása persze minden társadalomban jelen van, és bizony furcsa lenne, ha pont a filmművészetben nem érvényesülne. Diktatúrákban ez bizonyára fokozottan érvényes, pláne ha egyenesen a rendszer születésének és megszilárdulásának „hőskora” kerül vászonra.
A Szovjetunió esetében ehhez hozzávehetjük, hogy a konszolidáció és viszonylagos enyhülés periódusában felértékelődött a könnyed tömegszórakoztatás, és korlátozottan persze, de azért új lehetőségek nyíltak a nyugati kulturális trendek követésére, összhangban a közönség erre vonatkozó jelentős igényeivel. Így futhatott fel – bár kultúrtörténeti léptékben azért nem olyan hosszú időre - a műfaj, amit a Vasfüggöny túloldalánEastern/Ostern névvel illettek, azaz vadregényes távoli vidékeken játszódó és az amerikai westernek főbb mintáit átvevő szocialista kalandfilm.
Magyar szempontból említést érdemel, hogy azért nem kizárólag szovjet jelenségről beszélünk. A „nagy testvér” bátorító példája alighanem szerepet játszott abban, hogy az efféle filmes koppintás/továbbgondolás a keleti blokk egyéb országaiban is trenddé vált. Nálunk betyáros filmek ill. egy elmésjelzővel élve „gulyáswesternek” készültek, ilyesmire került sor Romániában és – bár ezt a magunk részéről csak gyanítjuk – Bulgáriában is, az el nem kötelezett Jugoszláviában pedig természetesen inkább a partizános tematika volt a meghatározó ezen a téren.
Mindezzel összehasonlítva a szovjet easternek sajátos közös ismérvekkel bírtak: hőseik a Vörös Hadsereg vagy a hírhedt Cseka eszes, bátor osztagai – természetesen az ő oldalukra álló kozákok ill. egyéb egzotikus kisebbségek tagjai is rendszeres szereplők – és az orosz polgárháború idején, vagy közvetlenül azután játszódnak. Szerintünk felesleges kitérni arra, hogyezekneka toposzoknak az átvételével, adaptálásával már senki más nem próbálkozott a kelet-európai szatellitállamokban sem. És önmagukban világnézeti szempontokkal magyarázni ezt nem lehet.
Az eastern zsánere ugyanis bizonyosan nem véletlenül jelent meg egy olyan korszakban, amikor a korai bolsevik rendszer tanúi már elvétve akadtak csak az élők sorában, az erőszakos hatalomátvétel és a fehérek elleni győzelmes harc idealizálásának pedig már több évtizede adagolt állami propaganda ágyazott meg.
Ráadásul a proletárállam korábbi múltjából az egyetlen viszonyítási alapot a sztálini tömegterror, véres társadalomformálás és fojtogató elnyomás időszaka jelentette; az azt megelőző kommunista időket ehhez képest szinte lazaság és derűlátás jellemezte, amikor még érvényesülhetett az egyéni kezdeményezőkészség, a romlatlan idealizmus és a meggyőződés, hogy a háború, éhínség, nélkülözés és sok más átélt megrázkódtatás után egy boldogabb jövő köszönt majd be. A bolsevikok egyébként valóban nagy elánnal és reményekkel vetették bele magukat a kultúra és a társadalmi normák gyökeres átformálásába, hogy aztán a már említett gézengrúz visszarendeződést hajtson végre.
A későbbiekben azonban, az elhúzódó gazdasági pangás és egyéb súlyosbodó válságjelenségek idején a lakosság széles rétegei titokban, majd nyíltan is megkérdőjelezték a rezsim eredetmondáját és önigazoló ideológiai frázisait, az easternek épp olyan gyorsan tűntek el, mint ahogy korábban megjelentek – de ez már egy másik történet.
A mai adásban elsősorban a boomer nemzedékhez tartozó hallgatóinknak kedveskedve ennek a letűnt, talányos zsánernek két talán legismertebb klasszikusát mutatjuk be: a Szovjetunióban kultfilmmé váltHárem a sivatagban (szó szerinti fordításbanA sivatag fehér napja) és az Idegenek között. Jó szórakozást!
-
A Vadnyugat névvel fémjelzett időszak alatt leginkább az 1849-es kaliforniai aranyláz és a 20. század közötti időszakot szokták érteni. Ekkor az Egyesült Államok telepesei meghódították a gyéren lakott belső részeit a kontinensnek, míg végül a modernizáció véget vetett ennek a pionír hőskorszaknak. A KatPol Kávéház 117. adását két ilyen tematikájú filmnek szenteltük: az 1959-es Lovaskatonák-nak és az 1969-es A legyőzhetetlen-nek.
Viszonylag kevéssé ismert tény, hogy a vadnyugati vidékek iránti igény megnőtt az amerikai polgárháború végeztével, amikor is sok felszabadított fekete rabszolga és egykori konföderációs katona is útnak indult szerencsét próbálni, kiutat keresni a kilátástalanságból vagy éppen csak a múlt elől bújkálni.
Műfajilag a Lovaskatonák sokkal inkább háborús kalandfilm, semmint western, de mivel mindkét film főszereplője John Wayne, így együtt láttuk érdemesnek feldolgozni őket. Főleg, mivel mint A legyőzhetetlen is bemutatja, a lovagolni jól tudó fegyveresek később gyakran alapozták a megélhetésüket a vadnyugatra, mint cowboyok. A film Benjamin Grierson uniós ezredes 1863-as lovasportyáját mutatja be a Konföderáció hátországa ellen. A polgárháború bemutatása korántsem olyan éles, mint napjainkban, inkább valamiféle sajátos bajtársiasság, könnyedség érződik ki belőle, így a közeli konföderációs katonai akadémia serdülő és még serdületlen kadétjainak rohama sem tragédiában, hanem könnyed humorban végződik.
A másik film sem klasszikus western, hiszen nagyrészt nem az Egyesült Államokban, hanem Mexikóban játszódik, amelynek franciák által támogatott uralkodója, I. Habsburg Miksa császár konföderációs veteránokat hív az országába. A polgárháborúban egymás ellen harcoló északi és déli ezredesek most egy oldalra kerülnek, különösen a megbízhatatlan mexikóiaknak és banditáknak köszönhetően, és barátság szövődik közöttük, ahogy több románc is kibonatkozik a közös kalandok során.
Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!
-
A belföldön legpozitívabb médiavisszhangot kapott, legnépszerűbb háború, melyben az Egyesült Államok valaha részt vett, kétségtelenül a Spanyolország elleni - pontosabban a még megmaradt spanyol gyarmatbirodalom felszámolásáért indított - volt 1898-ban. A gyors és látványos győzelem, a különböző egzotikus szigetek feletti fennhatóság ill. hegemónia megkaparintása messzemenő következményekkel járt az immár világhatalomként a történelem színpadára lépő nemzet jövőjére nézve. Ennek ellenére a konfliktust nyugodtan nevezhetjük elfeledettnek; a harcokban jelentős szerepet játszó "Teddy" Roosevelt is inkább más okokból vált ismert figurává, ahogy azt McKinley elnökről is el lehetett mondani (sajnos). Biztosan az sem mellékes szempont, hogy a politikai vezető réteg mohó terjeszkedési vágya és felsőbbrendűségi tudata, amely a háborúban markánsan megnyilvánult, továbbá a bevetett alakulatok fajilag szegregált mivolta utólag legalábbis felemás társadalmi megítélés alá esik. Ennek megfelelően filmes feldolgozásoknak és egyéb médiatermékeknek sem képezik kedvelt témáját a történtek. Üdítő és számunkra érdekes kivételt jelent az Önkéntes lovasság c. kétrészes történelmi dráma 1997-ből, amelyet a maga korában legalább egy kereskedelmi TV-csatorna Magyarországon is műsorra tűzött, ami valószínűleg legalább annyira elfeledett mozzanat, mind az USA-ban az egész háború. Podcastunk mai adásában ezt a filmet járjuk körül. Jó szórakozást!
-
Az olasz bevándorlók helyzete az Egyesült Államokban nem volt túl rózsás a 19. században, sokszor emberszámba sem igazán vette őket az angolszász lakosság. Ahogy korábban a hozzájuk hasonlóan katolikus íreknek, nekik is meg kellett küzdeniük azért, hogy elismerjék őket. Ebben a helyzetben érkezett a pápa engedélyével egy apáca, Francesca Cabrini (aki felvette a „Xavér” férfinevet Xavéri Szent Ferenc tiszteletére), hogy gyámolítsa a rászorulókat. Ez a sok nehézség ellenére olyannyira jól sikerült, hogy az általa létrehozott jótékonysági hálózat mind a mai napig működik a Föld számos országában, ő maga pedig az első amerikai szent lett. Az ő történetét bemutató filmről, az idei Cabriniről szól a KatPol Kávéház mai adása.
A téma nem kifejezetten olyan, amelyet általában választani szoktunk, hiszen katonai/hadtudományi kötődése egyáltalán nincs a filmnek, rendészeti/karhatalmi is csak hellyel-közzel. Viszont központi helyszín benne New York City egykor leghírhedtebb gettója, a Five Points, ugyanúgy, mint a New York bandái c. filmben, amiről szintén készítettünk már adást. A kíváncsiságunkat ez felkeltette, továbbá a téma egészében véve szerintünk olyan érdekes, hogy történelmi szempontból mindenképp szerettünk volna beszélni róla. A keresztény hitélettel kapcsolatban számos film készül mind a mai napig, ezek nem titkolt célja természetesen magának a hitnek a népszerűsítése. Ezek azonban általában alacsony költségvetésű, nem igazán széles körnek szóló művek. Maga a rendező, Alejandro Monteverde is hasonló, vallási tematikájú filmeket rendezett korábban. A film ennek a műfajnak számos toposzával szakít, és láthatóan azt a célt tűzi ki maga elé, hogy azokhoz is eljusson az üzenete, akik nem hívők. Az abban megjelenő általános humanizmus ugyanis univerzális érték, számtalan ateista is magáénak vallja. A szereplőket még imádkozni se igazán látjuk, és a hitről is keveset beszélnek. Beszélnek helyettük a tetteik. A befogadhatóságot jól mutatja, hogy a film a Rotten Tomatoes oldal alapján a kritikusoktól is 90%-ot kapott, míg a nézői értékelések is kiválóak.
Ez a fajta megközelítés sokat tett a könnyű befogadhatóság érdekében, és éppen ezért azok is bátran megtekinthetik, akik egyébként a vallási üzenettel nem értenének egyet. Maga a film megjelenésre igen profi akár a díszletekről, ruhákról vagy a képi világról van szó, ahogy a színészekre se lehet panasz. Ami a történetet illeti, bizony a film a vallási tartalom mellett a jó értelemben vett „erős nő” toposzt is megfelelően ábrázolja. A törékeny apáca nem toxikus ellenségek miszlikbe aprításával bizonyítja rátermettségét, hanem állhatatosságával és kitartásával. Sosem adja fel a küzdelmet, és dacol New York-i polgármestertől kezdve a pápán át az olasz Szenátusig bezárólag mindenkivel, hogy nagy tervét megvalósítsa. A film az elejétől a végéig képes fenntartani a feszültséget és az érdeklődést, és nincs olyan pillanata, hogy az ember legyintene, „ez képtelenség”.
Összességében véve a filmet mi mindenkinek ajánlani tudjuk, ugyanis bárki megtalálhatja benne a számítását. A történet fordulatokkal teli, a filmet pedig nagyon nehéz lenne vallási propagandával vádolni. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!
-
A Wikipedia szerint a South Pacific 1949-ben jelent meg, mégis a mai napig az egyetlen jelentős musical az Egyesült Államokból, amely II. világháborús eseményeket dolgoz fel. Sajnos ezt csapatunk szerény művészettörténeti ismeretek birtokában sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudja; mindenesetre annyit magabiztosan leszögezünk, hogy a szűkebb értelemben vett téma és helyszín a címből azonnal kikövetkeztethető.
Az idézett szócikk azt is tudtunkra adja, hogy a darab szerzőinek egyáltalán nem volt célja a dél-csendes-óceáni háború rögvalóságát bemutatni, melynek emlékezete amúgy is pont elég friss és traumatikus volt. Inkább azzal voltak elfoglalva, hogy progresszív üzenetet közvetítsenek az intézményesített rasszizmus és általában a faji előítéletek ellen, ami persze ma egy olvasónak elég ismerősen hangzik. Fontos kiemelni azonban, hogy ebben az esetben a kultúrharc szempontja semmiképpen nem írta felül a profitét és a szórakoztatásét, a South Pacific ugyanis többszörösen díjazott, hatalmas kasszasiker volt, és a kritikusok többségének is elnyerte a tetszését.
A történtek erősen idealizált ábrázolása viszont legalább egy nézőben erős visszatetszést keltett. Robert Leckie egykori tengerészgyalogos géppuskás, a japánok elleni véres csaták kitüntetett hőse, civilen sportújságíró és többféle műfajú kötetek szerzője felháborodva távozott az előadásról, annak végét meg sem várva. "A háború nem volt musical." - mondta feleségének. "El kell mesélnem, milyen is volt valójában." Bizony nem a levegőbe beszélt, háborús memoárja 1957-ben jelent meg. A kulturális környezet még hosszú ideig nem is tette volna lehetővé, hogy TV-képernyőre adaptálják az abban ecsetelt elképesztő borzalmat, amely a csendes-óceáni hadszínteret általában jellemezte. Ugyanez vonatkozott egy másik tengerészgyalogos veterán, Eugene Sledge visszaemlékezésére is, pedig az később, 1981-ben került a közönség elé.
Majd a Band of Brothers ("Elit alakulat") c. TV-sorozat sikere kellett ahhoz, hogy változások történjenek ezen a téren. A fent említett kettő és további három, ezeknél kevésbé ismert háborús emlékirat képezte a forrásanyagát a The Pacific (a fantáziadús magyar fordítás szerint ezúttal nem elit, hanem "hős alakulat") c. HBO-minisorozatnak, amely lényegében a Band of Brothers ikerpárja, és egyben mai podcastunk témája.
Az egyik szembetűnő különbség a kettő között, melyre a beszélgetésben elfelejtettünk kitérni, hogy ebben a sorozatban a cselekmény olyan hadműveletek idején játszódik, melyekben a többi nyugati szövetséges hadseregnek nem jutott szerep, így még inkább amerikai fókuszú, mint a BoB. Ennek kapcsán arra is kitértünk, hogyan viszonyul egymáshoz a csendes-óceáni, koreai és vietnami háborúk és azok veteránjainak megítélése az Egyesült Államokban.
Jó szórakozást kívánunk!
-
Ha az ardenneki csatára gondolunk, melynek helyszíneiről és emlékezetéről podcastunk 98. adásában közöltünk élménybeszámolót, a II. világháború egyéb nyugat-európai fejezetei közül - vagy ha akár egész Európát nézük, bár az oroszországi viszonyokkal ezen a téren nem vagyunk nagyon tisztában - kettő olyat tudunk bizonyosan említeni, amely felülmúlja azt emlékezetpolitikai jelentőségében: a Market Garden és az Overlord / D-Nap.
Ezt figyelembe véve és pozitív belgiumi tapasztalatainkon felbuzdulva - ki hitte volna, hogy ezt a szóösszetételt egyszer így leírjuk - csapatunk arra vállalkozott, hogy az ottanihoz lényegében hasonló, de a harcok kerek, 80. évfordulójára időzített, és ennélfogva azért grandiózusabb normandiai rendezvénysorozaton teszi tiszteletét.
Ez sok helyszínt ölel fel egy kb. kéthetes időszakban, mi pedig a lehetőségeinket számbavéve a látogatást nem is terveztük ilyen hosszúra, de végső soron az ilyen jellegű vállalkozásaink közül így is ez az ötnapos kirándulás volt az eddigi legambiciózusabb. (Összehasonlítás gyanánt a 37., 39. és 48. adásainkat ajánljuk még a kedves közönség figyelmébe.) Az ötletgazda ezúttal is a Hadak útján c. egykori hadtörténelmi rádióműsor vezetője, Salvaje, ill. csatlakozott hozzánk Sirdavegd, aki legutóbb már a 110. adásban is szerepelt.
Ami magát a koszorúzások, ünnepi beszédek, csoportos látogatások és egyéb hasonló programok tárgyát illeti, hadtörténeti gyorstalpalót már az ardenneki témájú adáshoz sem mellékeltünk, de ebben az esetben még kevésbé lenne indokolt. Elvégre nem valószínű, hogy volt olyan hadjárat bármikor a történelemben, legalábbis az angolszászokéban, amiről több elemzés, cikk, kötet, dokusorozat, mozifilm és úgy általában kulturális termék készült.
Előzetesen még annyit, hogy az adás alapvetően amerikai fókuszú, mivel a brit és kanadai csapatok által egykor célbavett partszakaszokra csak aránylag kevesebb időnk jutott. És mivel nem tekintjük magunkat szakértőknek ebben a témában sem, természetesen nem zárkózunk el az esetleges hallgatói észrevételek, kiegészítések elől.
Jó szórakozást kívánunk!
-
A Távol-Kelet és azon belül is Japán már a XIX. század óta élénken foglalkoztatja a nyugati közvéleményt. Ennek egyik fellángolására a második világháborút követően került sor, ebben pedig nagy szerepet játszott James Clavell brit író 1975-ös A sógun című regénye is. A KatPol Kávéház 111. adásában az ezen regényt feldolgozó, idén megjelent sorozattal foglalkozunk így a nyári szünet után, amiről utólag természetesen szemtelenül mondjuk azt, hogy előre eltervezett volt.
A japán történelem legérdekesebb időszakaiból kiemelkedik a "hadakozó fejedelemségek korszaka" (szengoku dzsidai), amely mintegy másfél évszázadig tartott, 1467 és 1600 között (persze ebben sincs egyetértés). Ebben a korszakban a központi hatalmat jelentő sógunátus annyira meggyengült, hogy a helyi szamurájok önállósították magukat. Ebből a káoszból emelkedett ki aztán előbb a véreskezű Oda Nobunaga, majd az ő halála után két neves alvezére, Tojotomi Hidejosi és Tokugava Iejaszu osztoztak a hatalmon. A könyv és sorozat már akkor veszi fel a fonalat, amikor Tojotomi az árnyékvilágba távozott, kiskorú régense felett egy régenstanács őrködik, amiben a legnagyobb hatalmat az a Tokugava gyakorolja, akire mindenki gyanúsan tekint. Ekkor érkezik a japán partokhoz John Blackthorne (a valóságban William Adams) angol navigátor, akinek szemén keresztül maga az olvasó is megismerkedik a korabeli Japánnal.
A mű elképesztő siker lett: több millió példányt adtak el belőle alig pár év alatt, amit aztán az 1980-as minisorozat koronázott meg, amit röpke hét évvel később a magyar állami (bár ez a jelző tulajdonképpen felesleges) televízió is közvetített. El kell mondani, hogy miközben a Sógun mögött hatalmas kutatómunka áll, sajátosan kezeli témáját: például az összes karakter fiktív neveket kapott. Így lett Tokugavából Toranaga, Hoszokava Gráciából Toda Mariko és így tovább. Erre azért volt szükség, hogy az író ne történelmi tények és tudás kárára növelje saját írói szabadságát, ami igen előzékeny döntés ebben a műfajban. Azonban ezen változtatás ellenére igen pontosan mutatja be azt a komplex politikai-katonai-kulturális helyzetet, amibe a főszereplő csöppent.
Az újabb sorozatról elmondható, hogy tartja magát a regény szellemiségéhez, még ha vannak is benne változtatások. Így például Blackthorne – hogy a „fehér megmentő” toposzát elkerülje – sokkal passzívabb szereplő, sokszor szinte csak sodródik az eseményekkel. A Marikoval kibontakozó románca is sokszor tartaléklángon ég, miközben Buntaro egy esetlen szerencsétlennek tűnik, aki sehogy se tudja megérteni a saját feleségét. Kiválóra sikerült viszont Jabusige karaktere, aki azonnal a fanok egyik kedvencévé avanzsált, míg Toranaga karaktere is érdekes és komplex maradt. A színészek is mind kivételesek a szerepükben: Szanada Hirojuki, mint Toranaga, Anna Sawai és Cosmo Jarvis remekül hozzák a karakterüket. A képi világ is több mint remekre sikerült: az épületek, hajók, ruhák, fegyverek mind-mind korhűek és szemet gyönyörködtetőek.
Összességében véve mindannyian szívesen néztük meg a sorozatot, és várjuk a bejelentett második évadot (ami még nem volt bejelentve a felvétel idején), még ha a feldolgozandó alapanyag hiánya némileg óvatos optimizmusra is int minket. Valamint ajánljuk mindazoknak, akik szeretik a japán történelmet és kultúrát, vagy pedig érdeklődnek iránta. Nem fognak csalódni.
Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!
-
Podcastunkban ma ott vesszük fel a fonalat, ahol a 81. adásban letettük. Vendégünk ezúttal is a Spacejunkie nevű, űrutazással és űrkutatással foglalkozó, magyar nyelvű Youtube-csatorna egyik alapítója és szerkesztője, Nagy Szabolcs, aki a szereplés mellett ismét vállalta, hogy ajánlót is készít a mai adáshoz a For All Mankind c. nagy sikerű sorozat 4. évadáról. Ismét csatlakozott hozzánk továbbá a Hadak útján c. egykori hadtörténelmi rádióműsor vezetője, Salvaje, és a változatosság kedvéért Grodin, egyik szerkesztőnk is.* * *A 4. évad úgy gondolom, abszolút hozta az iránta támasztott elvárásokat, és a rajongókat nem hagyta az út szélén. A sorozat magasabb fokozatba kapcsolt, és egy olyan világot vetített a szemünk elé, ami egyrészt rettentően izgalmas, másrészt már túlságosan régen foglalkoztatja az emberiséget. Most, hogy egyre közelebb araszolunk az amerikai programmal, valamint a kínai ILRS programmal afelé, hogy az állandó emberi jelenlét valamilyen formában megvalósuljon a Holdon, az embereket egyre jobban érdekli, hogy valóban létrejöhet-e, és ha igen, milyen formában.
A Hold mindig is elérhetőnek tűnő célpont volt, de az igazán ‘nagy vad’ az a Mars. A vörös bolygó része a tudományos fantasztikus szubkultúrának, mióta a sci-fi létezik, mióta az eszünket tudjuk, szerettünk volna eljutni egy másik bolygóra, és a Mars relatív közelsége miatt a mai napig az egyik legkézenfekvőbb opció, persze minden nehézsége ellenére.Nemrég Elon Musk kijelentése botránkoztatta meg a fél világot, miszerint 20 éven belül 1 millió embert szeretne a Marsra költöztetni. Erről mindenkinek meglehet a maga véleménye, de a cél mindenképpen magasztos és ambiciózus. Amíg ez összejön, addig maradnak nekünk a fantasztikus filmek, sorozatok, és akit tényleg érdekel ez a téma, annak kihagyhatatlan kell legyen a For All Mankind 4. évada. Ugyanis nemcsak eljutnak emberek a Marsra, de ott állandó nemzetközi bázist is sikerül kieépíteniük Happy Valley, azaz Boldog Völgy néven. És ahogy az előző évadokban már nagyon ügyesen nyitott a sorozat a magánszektor iránt, ezt ebben az évadban tovább bontják és egyre izgalmasabb útra viszik ezt a szálat.A Földön persze tovább bonyolódik az élet, és a sorozat egyik kiemelkedő fejleménye az "Aranyhaj" névre keresztelt aszteroida, mely örökre megváltoztatja a világot, ahogy addig ismertük. A való életben az űrbányászat szerepe a mai napig egy szép, de elérhetetlen gondolatnak tűnik és biztosan az is marad még egy darabig. A sorozatban viszont mernek foglalkozni vele, és egy olyan jövőképet festenek, ami annak ellenére, hogy elképzelt fikció, egy szép nap akár valósággá válhat. A sorozat készítői mernek ebben a sorozatban nagyot álmodni, minden olyan nagy tervet beleszőnek a cselekményszálba, amiről az emberiség valaha álmodhatott.A magáncégek és az űrverseny ismét éledezik napjainkban, és kifejezetten üdítő élmény ez a sorozat, amiben holdbázisokat, marsbázisokat, aszteroida-bányászatot tárnak a néző elé. De nem steril környezetben teszi, hanem ezt emberi drámákkal, felemelkedésekkel és bukásokkal tarkítják, talán ezzel teszik a történetet igazán emberivé, hihetővé.Ismét köszönöm a KatPol teljes csapatának a megtisztelő meghívást, kövessétek, hallgassátok őket! Kifejezetten élvezetes volt egy olyan csapat részeként beszélgetni a sorozatról, akik nem feltétlen csak az űrutazás szempontjából közelítik meg a témát.Reméljük Nektek is tetszik majd a sorozat és a beszélgetés is, mindenképpen tudjuk ajánlak a teljes For All Mankind sorozat mind a 4 évadját!
-
Podcastunk 105. adásában, melyben ígéretet tettünk, hogy részletekbe menően vissza fogunk térni még az angliai rózsák háborújára, III. Richárd filmes ábrázolásairól beszélgettünk. Most eljött az ideje, hogy beváltsuk ezt az ígéretet, és először is érdemes tisztáznunk, hogy a Shakespeare által sommásan befeketített York-házi király alakja nemcsak mozifilmekben került a képernyőre, hanem legalább egy TV-sorozatban is. Ez a magyar szinkronnal is forgalmazott A fehér királyné (Company Pictures, 2013), mely mai adásunk egyik témája.
Az ebben felölelt történelmi korszak egybeesik ugyan Richárd politikai pályafutásával, ő maga azonban csak mellékszereplő, ahogy azt a címből sejteni lehet. Itt ugyanis a hölgyeké a közmondásos elsőbbség, a célközönségben és a meghatározó nézőponttal bíró szereplők között egyaránt (másrészt tény az, hogy a sorozat üdvözlendő módon egyértelműen szakít a fent említett Shakespeare-i narratívával).
A címben megnevezett Woodville Erzsébet döntő hatással volt hazája történelmére – na nem a kezdeményező fellépésével, hanem mert „sárkányszemeitől” megigézve Richárd bátyja, IV. Edward elkerülte a dinasztikus házasság útját - tulajdonképpen furcsa, hogy nem vált gyíkemberes összeesküvés-elméletek központi figurájává -, ami, hogy mást ne mondjunk, legalábbis nem számít pl. tipikus erősnő-attribútumnak a popkultúrában.
Elsőszülött lánya, Yorki Erzsébet viszont éppenséggel dinasztikus házasság révén találta meg helyét a történelmi emlékezetben, mint VII. Henrik felesége, s így a két marakodó főúri ház kibékítésének, egyesítésének jelképe – a „zsarnok” Richárd megbuktatására összeesküvő klikk előzetes terveivel, továbbá a középkori nőideállal összhangban, amit édesanyjáról legalábbis kevésbé lehetett elmondani.
Ennek megfelelően a folytatás, A fehér hercegnő (Company Pictures, 2017), ahogy a címből ebben az esetben is látható, Erzsébetet és az udvarban betöltött szerepét helyezi középpontba a felemelkedő Tudor-dinasztia első éveiben, amikor [SPOILER] a trónkövetelők még nem tűntek el a színről, de a királyi párt a családi tragédiák egyelőre még megkímélték.
Férjura tehát mellékes karakter csak, akárcsak a korábbi sorozatban a York-uralkodók, sőt az ő sármjuknak, határozott fellépésüknek is híján van, és ezért anyja és felesége árnyékába kényszerül. Másrészt végső soron kiegyensúlyozott szerepeltetése már önmagában az újdonság erejével hat a televíziózás történetében, és ezért pozitív fejleménynek tekinthetjük. VII. Henrik többnyire színtelen figurája elől ugyanis az utókor figyelmét elhalászta elődje és utódja egyaránt: riválisa, III. Richárd és nem kevésbé hírhedt, mellesleg a felnőttkort egyedül elérő fia, VIII. Henrik. Vele a dinasztia férfiága ki is halt, ami [SPOILER] a fent említett tragédiák mellett újabb bizonyíték a sztoriban megjelenő átokra, már ha az ember nem valamilyen tudományos alapú világnézet híve. Ennek beteljesedését a sorozat valamennyire sejteti ugyan, de be nem mutatja, mivel ennek a folytatásnak is volt ám folytatása, amire pedig mi nem tértünk ki a mostani adásban. Jó szórakozást kívánunk!
-
Amikor 2022 elején adást közöltünk le az új, Villeneuve-féle Dűne adaptációról, ígéretet tettünk, hogy a 2. résszel is foglalkozni fogunk. Ne mondja senki, hogy nem tartjuk meg az ígéretünket: ez a film a témája a KatPol Kávéház 108. adásának.
A Dűne egy kultikus regényfolyam, amelyről nyugodtan kijelenthetjük, hogy legalább annyira műfajteremtő volt, mint a fantasy irodalomban A Gyűrűk Ura Tolkientől. Érdekes módon a második filmet, amely befejezi az első regény adaptálását, sokkal nagyobb érdeklődés és várakozás övezte, mint az elsőt. Ritkán látni olyat, hogy egy folytatás ekkora tömegeket mozgat meg. Ami persze annyiban érthető, hogy a rendező nem az egyszerűbb utat választotta a modern identitáspolitika előtti főhajtással, hanem igyekezett a mű eredeti üzenetéhez hűnek maradni.
Ez a második filmben is megmaradt, amely sokkal pörgősebb, mint az előző, ami leginkább az alapokat igyekezett megteremteni az epikus végkifejlethez. A második rész megoldásait általánosan pozitív fogadtatás övezte, mind a kritikusok, mind a nézők részéről, ami igencsak ritka manapság. Ez a rész ráadásul sokkal szabadabban nyúlt hozzá az alapanyaghoz, több fontos dolgot is megváltoztatva benne, ami a könyvek rajongói részéről némi ellenérzésre talált.
A mi véleményünk az, hogy némely változtatás jobban szolgálta az üzenet átadását, habár, mint az első Dűne regény esetén, itt sem esett le sokaknak az, hogy Paul Atreides Muad Dib karaktere nem egy pozitív szereplő, főleg nem azon Lisan al-Gaibként, amivé a végén válik. A harmadik, feltehetőleg zárófilm remélhetőleg megnyugtatóan keresztülviszi ezt az üzenetet is, és lezárja a végigkövetett szereplő életútját.
Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!
- Vis mere
