Bölümler
-
Van-e különbség a politika és a civil élet között? Hogyan tud egy politikus tényleges közösséget építeni? Miért lehet hasznos, ha egy civil szervezet politikusokat képez?
Ezek a kérdések különösen aktuálisak most, amikor a Közélet Iskolája Politikus Műhelyt indít, hogy lehetőséget biztosítson helyi közösségben aktív emberek számára a politikai élet megértésére és gyakorlati használatára. A januárban induló képzés célja, hogy a politikától ne féljünk, hanem annak eszközeit megismerve építsünk helyi közösségi hatalmat, hogy valóban kontrollálhassuk közös életünket. Ennek apropóján Fernengel Ági szociológussal és antropológussal beszélgetett Czabán Samu, az Új Egyenlőség szerkesztője a civilek politikai szerepvállalásának fontosságáról, kihívásairól és a hatékony politikusi működés feltételeiről.
Politika és civil élet – van-e különbség?
A közbeszéd gyakran szembeállítja a politikát és a civil életet. Sokan úgy gondolják, hogy a civil szféra „tiszta”, míg a politika „piszkos”. Ez a sztereotípia azonban leegyszerűsítő, és gyakran megakadályozza az embereket abban, hogy saját kezükbe vegyék közösségeik jövőjét. A politikai és civil tevékenységek között lehet különbség, de ezek elválasztása mesterséges és inkább ideológiai alapokon nyugszik. Valójában mindkettő arra épül, hogy közösen hozzunk döntéseket és oldjunk meg problémákat – csak az eszközök és a platformok változnak.
Az a kérdés, hogy milyen kapcsolatban áll a civil élet a politikával, különösen akkor válik lényegessé, amikor egy civil szervezet, mint például a Közélet Iskolája, képviseleti politikához kapcsolódó képzést indít. Ahogy Fernengel Ági is rámutatott, a civil kezdeményezések és a politikai folyamatok nem különálló világok, hanem egymást kiegészítik. Egy igazságosabb társadalomhoz elengedhetetlen, hogy azok is részt vegyenek a döntéshozatalban, akik eddig távol tartották magukat tőle vagy kiszorultak ebből.
Hogyan lehet a közösségi erőt a politikában használni?
A mozgalmi vagy civil szervezetek sok esetben elkötelezettek és hitelesek, mert valós problémákra válaszolnak, sokszor a helyi közösségek bevonásával és az ő érdekeiket képviselve. Ebből adódóan egy közösségi szervezet politikai szerepvállalása különösen értékes, hiszen a szervezet tagjai egyfajta „talajközeli” látásmóddal rendelkeznek. Olyan perspektívát képviselnek, amelyet a hagyományos politikai szereplők gyakran figyelmen kívül hagynak, vagy nehezen tudnak magukévá tenni. A közösségi szereplők sajátos ereje abban rejlik, hogy az emberek mindennapi tapasztalataira építenek, és képesek valós szükségletekre válaszoló közösségi megoldásokat nyújtani.
Egy politikus nem működik csapat nélkül
A politikai szerephez vezető út gyakran magányosnak tűnik, de valójában sikeres politikai tevékenységet nem lehet csapat nélkül végezni. Az egyéni ambíciók sokszor vakvágányra vezethetnek, míg egy erős közösségi háttér támogatásával olyan célok érhetők el, amelyek túlmutatnak az egyéni érdekeken. Fernengel Ági szerint, ha egy politikus csapattal dolgozik, akkor képes hitelesen képviselni a közösségi érdekeket, és elkerülheti azt, hogy elszakadjon a valóságtól. Egy jól működő politikai csapat olyan, mint egy erős közösség: közös értékek és célok mentén épül fel, és kölcsönös támogatásra épül. A közösségi alapú működés ráadásul növeli a politikai szerepvállalás hitelességét, hiszen a választók érzik, hogy a politikus nem egyéni érdekek mentén cselekszik, hanem egy közösség által megerősítve.
Miért akarhat egy civil szervezet politikusokat képezni?
A Közélet Iskolája példája jól mutatja, hogy egy civil szervezet közéleti ügyekben is fontos szerepet játszhat. A cél itt nem az, hogy a civil szervezetek elveszítsék a pártpolitikától való függetlenségüket, hanem hogy olyan eszköztárat biztosítsanak, amely segítségével a civilek magabiztosabban és tudatosabban tudják érvényesíteni a közösségük érdekeit a politika érdekvédő vagy képviseleti szeletében is. A civil szervezetek által képzett politikusok képesek lehetnek arra, hogy a hagyományos politikai terepen is megőrizzék elkötelezettségüket a közösségi érdekek mellett.
Végső soron a civil szervezetek politikai részvétele nem jelenti azt, hogy „belemocskolódnának” a politikába. Éppen ellenkezőleg: hitelesebbé és közösségibbé tehetik a politikai életet, ha saját értékeiket és módszereiket képesek beépíteni a döntéshozatal folyamatába.
A Politikus Műhely januárban induló féléves képzésére 2024 november 17-ig lehet jelentkezni. Akit érdekelnek a részletesebb információk, a linken utána tud járni.
-
Donald Trump magabiztos előnnyel nyerte meg az amerikai elnökválasztást, négy év
után visszatérve ezzel a világ egyik legnagyobb hatalommal bíró politikai pozíciójába.
Az Új Egyenlőség eheti podcastjában Bíró-Nagy András kollégánk Kaló Máté Amerika-
szakértővel vitatta meg Trump győzelmének hátterét és várható következményeit.
Donald Trump győzelme az amerikai elnökválasztáson jelentős politikai átrendeződést mutat
az amerikai politikában – mutatott rá Kaló Máté. Trump nemcsak a hagyományos
republikánus államokban, hanem számos olyan helyen is növelte támogatottságát, ahol
korábban a demokraták domináltak. Az országosan leadott szavazatok terén is túlteljesítette
Kamala Harrist, ami a 2016-os győzelméhez képest még biztosabb pozíciót jelent számára.
A szakértő szerint a kampány során a két tábor élesen eltérő témákra és értékekre helyezte a
hangsúlyt. A demokraták a demokrácia és a nők jogainak védelme köré építették üzeneteiket,
figyelmeztetve Trump visszatérésének „veszélyeire” és az amerikai demokratikus értékekre
gyakorolt fenyegetésére. Ezzel szemben a republikánusok a gazdasági kérdésekre, a
megélhetési költségekre, az inflációra és az üzemanyagárakra koncentráltak, amelyeket
hatásosan kötöttek össze a migráció kérdésével. Ezzel szemben a demokratáknak nem sikerült
megfelelően kommunikálniuk az elmúlt évek kormányzati eredményeit, ami végül Harris és a
demokraták gyenge választási szerepléséhez vezetett.
Kaló Máté szerint nagy kihívást jelentett a demokraták számára, hogy Joe Biden ragaszkodott
az újrainduláshoz kognitív állapotának romlása ellenére is, ami már a kampány elején
bizonytalanságot keltett. Biden visszalépése után ugyan Kamala Harris visszahozta a
demokraták esélyeit az elnökválasztáson, a kampány előrehaladtával Harris kezdeti lendülete
kifulladt. Kaló Máté kiemelte, hogy Harris nem tudta meggyőzni a szavazókat arról, hogy ő
egy stabil és elkötelezett vezető, aki képes az amerikai érdekeket képviselni egy
kiszámíthatatlan világban.
Trump támogatottsága több demográfiai csoportban is erősödött. Az exit pollok szerint az
ázsiai amerikaiak, a feketék, és főként a latin-amerikai származású, konzervatívabb értékeket
vallók körében tört előre. Kaló Máté rámutatott, hogy összességében Trump saját 2020-as
eredményéhez képest javított, míg Harris Bidenhez képest gyengébb eredményt ért el. Ez a
győzelem tehát inkább a demokraták gyenge teljesítményét tükrözi, mintsem a Trump iránti
lelkesedést.
Kaló szerint Trump most, második elnöksége kezdetén sokkal tapasztaltabb, mint korábban,
ami előnyére válhat a kormányzásban. Első elnöksége alatt nehézségei voltak az
adminisztráció kiépítésében, nagy volt a fluktuáció és gyakoriak voltak a botrányos
lemondások. Most azonban a Republikánus Párt sokkal egységesebben támogatja, és a
kongresszusi többség lehetséges megszerzése is kedvezőbb helyzetbe hozza őt a kormányzás
terén. A várakozások szerint Trump második ciklusában fokozott figyelmet fordít majd a
Kínával való gazdasági versengésre és protekcionista intézkedésekre. Emellett nagy hangsúlyt
fektethet a Közel-Kelet stabilizálására, valamint a déli határ védelmére is.
Trump visszatérése az elnöki székbe Magyarországra is hatás gyakorolhat. Bár Orbán Viktor
és Trump között több kérdésben megvan az egyetértés, például identitáspolitikai témákban,
gazdasági és diplomáciai területeken nehezebb lehet az amerikai és a magyar érdekek
összehangolása. A két ország közötti együttműködés inkább „business model” alapú lehet,
vagyis praktikus, de nem érdekszövetségen alapuló kapcsolatra számíthatunk. Kaló Máté azt
is kiemelte, hogy Trump kereskedelmi politikája, különösen a vámháború lehetősége, kihívást
jelenthet az európai gazdaságok, így Magyarország számára is.
-
Eksik bölüm mü var?
-
Orbán Viktor 2014-ben jelentette be az illiberális állam tervét, 2019-ben a létrejöttének a befejeződését. 2024-ben az ötödik „születésnapját” tölti be… Hogy pontosan mit is jelent az illiberális állam, politikai termék-e vagy egy új államszervezési modell, erről beszélgettünk Kis Miklóssal, aki az Új Egyenlőségen jelentett meg erről egy írást.
Kis Miklós írása Az illiberális állam és Magyar Péter felemelkedése címmel jelent meg október elején az Új Egyenlőségen. A cikk apropója, hogy a 2019-ben létrejövő illiberális állam immár 5 éves. A szerző korábbi jövendölései sok tekintetben megvalósultak, hiszen a nemzeti fizetőeszköz gyengülése volt az egyik várakozása, amely a 2019-es 330 forint körüli euróárfolyam helyett a 390-400 forint közötti sáv között van már. A szerző másik várakozása a munkavállaló-ellenes lépések bevezetése volt. Ennek a nyitányát a rabszolgatörvény jelentette (természetesen 2010 óta jelen van a masszívan szakszervezet-ellenes és munkavállalói jogokat csökkentő politika), illetve a külföldi munkavállalók kölcsönzött munkaerőként történő behozatala is erősen alátámasztja ennek a kurzusnak a karakterét.
A gazdasági szerkezet átírása, pontosabban védendőkre és támadandókra való felosztása is erőteljesen megjelent. Egyszerre multibarát és eredeti tőkefelhalmozást támogató politikát folytat a kormány. Bizonyos szektorokban persze még a külföldi befektetőket is támadják és hazai tőkére cserélnék őket (a kiskereskedelem most egyértelműen ilyen).
Ugyanakkor nemcsak gazdasági, társadalmi, hanem politikai szempontból is érdemes megnézni, mit hozott az illiberális állam. Tényleg szükségszerű-e, hogy a jelenlegi ellenzéki pártok, amelyek parlamenti képviselettel bírnak, az eljelentéktelenedés felé haladnak, miközben kinőtt egy új politikai erő? Ahogy Kis Miklós fogalmaz: „Az persze tagadhatatlan, hogy Orbán és Magyar a két meghatározó szereplő. Az új politikai tér centruma jobboldalon van, a magyar társadalom és politika jobbratolódása megállíthatatlannak tűnik.”
Kérdés, hogy az ellenzéki szavazók értékrendje ténylegesen is igazodni fog-e ehhez, vagy az illiberális állam azt tanítja a választóknak, hogy kormányváltás csak jobbról érkezhet. Fontos, hogy ez nem azt jelenti, hogy jobbról előzik meg a Fideszt, de azt igen, hogy jobboldali értékrendű politikusok akarják leváltani a Fideszt. -
2024. szeptember 29-én tartották a parlamenti választásokat Ausztriában, ahol a
szélsőjobboldali Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) végzett az első helyen. Az Új Egyenlőség
e heti podcastjában Bíró-Nagy András kollégánk Győri Gáborral, a Policy Solutions
vezető elemzőjével beszélgetett a Szabadságpárt győzelmének okairól és a lehetséges
kormányalakítási forgatókönyvekről.
Az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) győzelmével a II. világháború óta először nyert
szélsőjobboldali erő Ausztriában a parlamenti választásokon. A második helyet szerezte csak
meg az eddig kormányzó jobbközép Osztrák Néppárt (ÖVP), és a harmadik helyen futottak be
a korábban meghatározó szociáldemokraták (SPÖ). Bejutott még a parlamentbe a liberális
NEOS és az Osztrák Zöld Párt is.
Győri Gábor szerint a Szabadságpárt győzelmének hátterében leginkább az állhat, hogy a
kampányban erőteljesen a migráció témája került a középpontba, az FPÖ pedig a bevándorlás
jelentős visszaszorítását ígérte. A bevándorlás témájának megerősödése annak köszönhető,
hogy az osztrák társadalomban egyre inkább kiütköznek a bevándorlók integrációjának
nehézségei, emellett fontos problémaként jelenik meg a szociális segélyek elérhetősége a
menekültek számára. Ezt csak tovább erősítette a tervezett terrortámadás híre Taylor Swift
koncertjén. Győri Gábor kifejtette, hogy a migráció témájának előretörését a magas infláció
miatt kibontakozó megélhetési nyomás is segítette, hiszen a szavazók egy része a jövedelmi
és szociális szorongását is a bevándorlókra vetítette ki. A Policy Solutions vezető elemzője
szerint az FPÖ győzelmét az is támogatta, hogy a párt az oltásellenes szavazók felé is nyitott
volt, és az orosz-ukrán háború kérdésében az oroszokkal megértőbb álláspontot vett fel.
A választások eredményei azt mutatják, hogy a munkásosztály pártja a Szabadságpárt lett, s a
szociáldemokraták meggyengültek a hagyományos bázisukban. Az SPÖ hiába próbálkozott
egy erősen baloldali programmal és a vagyonadó bevezetésének ígéretével, mégis az FPÖ
tudta becsatornázni a megélhetési kihívásokból fakadó félelmeket. A Szabadságpárt fő bázisát
a vidéki szavazók adják, a párt kevésbé népszerű a nagyvárosokban, ezzel illeszkedve az
európai tendenciákhoz. Győri Gábor nagy átalakulásként értékelte, hogy első alkalommal volt
a Szabadságpárt szavazói között hasonló a nők és a férfiak aránya, eddig ugyanis túlsúlyban
voltak a férfi szimpatizánsok. Szerinte ez is megerősíti, hogy az FPÖ az osztrák politikai
paletta meghatározó szereplőjévé vált.
A Szabadságpárt győzelme viszont nem jelenti automatikusan, hogy szélsőjobboldali
kormánya lesz Ausztriának. A kormányalakítási tárgyalások ugyanis még sokáig
elhúzódhatnak. Győri Gábor rámutatott, hogy akár az is elképzelhető, hogy karácsonyig sem
tud összeállni az új osztrák kormány. Jelenleg két kormányalakítási forgatókönyv létezik. Az
egyik szerint az Osztrák Néppárt összefog a Szabadságpárttal, amelynek ideológiai akadályai
nem lennének, hiszen a Néppárt már jelezte, hogy kész egy ilyen koalícióra. A fő problémát a
személyi kérdések jelentik, ugyanis Karl Nehammer, az Osztrák Néppárt vezetője kizárta,
hogy együtt kormányozna a Szabadságpárt kancellárjelöltjével, Herbert Kickllel, annak
szélsőséges nézetei miatt. Az eddigiek alapján, viszont nem úgy tűnik, hogy a győztes Kickl
visszalépne egy másik kancellárjelölt javára, még ha személye az osztrák társadalomban
kevéssé is népszerű. Győri Gábor szerint a második, és egyben a valószínűbb forgatókönyv
az, hogy az Osztrák Néppárt a szociáldemokratákkal és a NEOS-szal fogna össze egy
ideológiailag sokszínűbb kormánykoalíciót létrehozva, kizárva a győztes szélsőjobboldalt a
hatalomból. Erre a koalícióra mindhárom szereplő nyitott lenne, az ideológiai különbségek
ugyanakkor nehezíthetik a kormányalakítást, s az sem kizárt, hogy egy ilyen lépés hosszabb
távon csak erősítené a szélsőjobb pozícióját. Ahogy Győri Gábor rámutatott, a választások
egyik érdekes eredménye, hogy bár a Szabadságpárt lett a győztes, az Osztrák Néppárt került
a mérleg nyelve pozíciójába, így megkerülhetetlenné vált a kormányalakításban.
-
Mérlegen az Európai Unió címmel készített kutatást a magyar választók körében a Policy Solutions.
Mérlegre került az emberek véleménye az EU-tagság megítélését, előnyeit, a legsúlyosabb
közpolitikai problémákat illetően. Erről beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással, az Új Egyenlőség
szerkesztőjével, a Policy Solutions vezetőjével.
Ha a legfontosabb kérdést nézzük, akkor jó hírként lehet értékelni, nincs változás az EU-s tagság
melletti elköteleződésben. Azaz a válaszadók 80%-a szerint előnyös volt Magyarország számára az
elmúlt 20 év az Európai Unió tagjaként. Ennek okaként elsősorban a gazdasági előnyöket nevezik
meg, ami azt is jelzi, hogy a felszín alatt nem lehetetlen olyan EU-szkeptikus hangulatot megépíteni,
amely megbonthatja az eddigi társadalmi alapkonszenzust.
Ennek jele, hogy például a Fidesz szavazóinak a 54%-a azt gondolja, Magyarország már többet fizet be
az EU-ba, mint amennyit kap onnan. Ez a szám a Tisza szavazói körében csak 28%, tehát itt
egyértelmű törésvonal látszik.
Ugyanakkor hatnak a démonizáló üzentek, azaz azok a kormányzati narratívák, amelyek az EU
gazdasági együttműködésen túli világát próbálják megkérdőjelezni. Ilyen például, hogy a „brüsszeli
bürokraták rá akarják erőltetni a magyar emberekere az akaratukat”, amely véleménynek 52%-os
támogatottsága van.
De ennél is vadabb az a 44%-os támogatással bíró állítás, amely szerint „az EU át akarja mosni a
magyar gyerekek agyát a saját ideológiájával”. Ennek a vélekedésnek már 70%-os többsége van a
Fidesz-szavazók körében.
„Az Európai Unió rá akarja kényszeríteni Magyarországra, hogy bevándorlókat fogadjon be” – ennek
az állításnak az 56%-os támogatottsága nem meglepő, hiszen a kormányzat éveken át építette ezt a
narratívát.
Ezek az üzenetek azok, amelyek a társadalom mélyén előkészíthetnek egy átfordulást az EU
megítélése és a tagság megélése kapcsán.
A kutatás azt is vizsgálta, hogy melyek azok a legsúlyosabb problémák, amelyeknek a megoldására az
EU-s pénzeket költeni kellene. Az első három helyen az egészségügy, az oktatás és a hátrányos
helyzetű régiók felzárkóztatása állt. Ebben a kérdésben kevésbé látszik a pártos törésvonal, és
valószínűleg jól bemutatja a hazai top problémák megítélését.
A beszélgetés során szóba került még, hogy mit gondol az EU-bővítéséről, benne Ukrajna szerepéről a
magyar társadalom, illetve mérlegeltük az EU-s pénzek megérkezésének esélyeit, az ezzel kapcsolatos
vitákat és azt is, hogy mekkora pénzeket bukhat el az ország rövid időn belül.
-
A magyar kormány mintha gazdasági paradigmaváltást hirdetett volna meg a gazdasági semlegesség elvével. Mások szerint ez egy politikai-kommunikációs termék, amivel meg akarja magyarázni egyéb politikai húzásait a kormányfő. Erről beszélgettünk Büttl Ferenc közgazdásszal.
A világgazdaságban fokozódik a küzdelem, a dominanciaharc a vezető erő megszerzése érdekében. Ezt sokkan blokkosodásnak nevezik, amelyet a II. világháború utáni folyamatokhoz hasonlítanak. Büttl Ferenc szerint az már önmagában kérdéses, hogy most is hasonló helyzetet élünk-e át. A multinacionális vállalatok világában, amikor a globális gazdaság a gyártási folyamatokat nem nemzetgazdasági alapon szervezi meg, lehetséges-e keleti és nyugati blokkokról beszélni? Valószínűleg nem. Ezért minimum problematikus az a megközelítés, hogy azért visz olyan külpolitikát a kormány, amit látunk, mert ezzel akarja megőrizni potenciális gazdasági együttműködési lehetőségeit.
Ennek a logikának talán a Trump iránti barátság az egyik legnehezebben megmagyarázható eleme. Azt tudjuk ugyanis, hogy a Kína mint gazdasági ellenség elleni harc már az ő elnöksége alatt megindult. Ezen nem is kívánna változtatni, ha megnyerné a választást. Ez maga a blokkosodás politikája.
A magyar miniszterelnök szinte politikai „all in”-t játszik ennek kapcsán, azaz minden kreditjét Trump esetleges győzelmére teszi fel. Ugyanakkor a gazdasági semlegesség elve alapján minden követ megmozgat azért, hogy üzletelni tudjon Kínával is.
Ez minimum ellentmondás, amelyre az se lehet válasz, hogy majd a személyes jó viszony valamiféle külön megállapodást tesz lehetővé az USA és Magyarország között. Ez azért sem képzelhető el, mert Magyarország az EU tagja, és ezáltal ennek a gazdasági szövetnek a leválaszthatatlan része. Azaz a külön gazdasági megállapodás értelmezhetetlen egy külső országgal.
Ahogy Büttl Ferenc fogalmazott, az persze helyes, hogy a nagyon erős német gazdasági kitettséget próbálja lazítani Magyarország, de ennek rövid távon nem sok realitása van.
A beszélgetés utolsó harmadában a magyar monetáris és fiskális politika konfliktusát néztük meg közelebbről. Büttl Ferenc szerint ennek legújabb fellángolása a 2023-as infláció miatti „el/leszámolási vita” miatt történt. Két kérdést másképp ítéltek meg a felek: ki a hibás? és ki oldotta meg?
A kormány alapvető elvárása, hogy a kamatot gyorsabban kellene a jegybanknak csökkentenie. Ez ugyanis lassítja a beruházásokat, és drágítja a finanszírozást. Azonban ez nem csak akarat kérdése. Hiába lesz jövő márciustól új vezetése a jegybanknak, attól nem lehet rángatni a monetáris folyamatokat.
Természetesen csökkenhet a feszültség a kormány és az MNB között, kevesebb szakmai elemzés jelenik meg arról, hogy ki a hibás, de ez nem oldja meg a növekedési problémákat. -
A digitális kapitalizmus egyes értelmezések szerint a kapitalizmus új változata, és ebben a tekintetben egy elkülönült korszaknak is tekinthető. Miközben vitathatatlanul egy technológiai ugrás szemtanúi vagyunk, de vajon jobb lesz-e ezáltal jobb? Erről beszélgettünk Pogátsa Zoltánnal, a Digitális kapitalizmus című könyv szerzőjével, az Új Egyenlőség főszerkesztőjével.
A technológiai fejlődés egyértelműen látszik az appok, a bigh tech, az AI, a kriptó világában. A kérdés az, hogy ettől javul-e az életminőség, és legfőképpen hogyan hat ez a társadalmi egyenlőtlenségre. Az erre adott válasz Pogátsa Zoltán elmondása alapján nyugtalanító. Azt mutatta ki más szerzők munkái alapján, hogy a korábbi időszakok fejlődési hullámainak egyértelműen az volt a következménye, hogy azok egy szűk elit számára hoztak fejlődést. Az egyének kizsákmányolása jelentősen növekedett, és csak akkor tudtak a fejlődés eredményeiből részesülni, ha megszervezték magukat, és összefogtak más, hasonló helyzetben lévőkkel.
Egy sajátos gazdasági mozgás is tapasztalható, amely az államok feletti vállalatok további erősödését hozzák. Az appok kapcsán arra hívta fel a figyelmet Pogátsa Zoltán, hogy nagyon erős kockázati tőkealapok vannak ezek mögött, és valójában a kínai cégek fejlesztéseit is nyugati alapkezelők finanszírozzák. Azaz a profit, az eredmény ott is fog összpontosulni.
Van egy érdekes emberi dimenzió is. Ez pedig a fejlesztők és a működtetők közötti ellentmondás. A kockázati tőkealapok sajátossága, hogy valójában embereket finanszíroznak, akik várhatóan képesek piacot letaroló ötletekkel megjelenni. A startup korszak az, amikor a legfőbb emberi érték a végtelen megszállottság. Ugyanakkor általában ezek a fajta emberek már nem képesek megvalósított ötletüket működtetni, csapatban nem képesek dolgozni. Ezért lecserélik őket, és a kockázati tőkealapok új embereket hoznak be helyükre.
Sok tekintetben mítosz az, hogy a sok pénztől csak egy jó ötlet választja el a halandó embert. Ezt sugallják a digitális kapitalizmus finanszírozói, akik ha kell, pillanatok alatt arrébb rakják az innovátort.
A digitális kapitalizmus által felvetett kérdések közé tartozik a feltétel nélküli alapjövedelem is. Pogátsa szerint nem utópia, hanem a jelen valósága, hogy a robotok elveszik az emberek munkáját. A rózsaszín galléros (segítő) munkák megmaradnak, amire lehetőségként kell tekintetünk. Ugyanakkor valamiből élnie kell a társadalomnak, erre pedig a feltétel nélküli alapjövedelem jelenthet választ. -
Hogy alakulnak az erőviszonyok két hónappal az amerikai elnökválasztás előtt? Milyen kampánystratégiákat választanak a jelöltek? Mely témák mozgatják meg leginkább az amerikai választókat? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kerestük a választ az Új Egyenlőség e heti podcastjában, amelyben Bíró-Nagy András kollégánk Kaló Máté Amerika-szakértővel beszélgetett.
Joe Biden visszalépése új dinamikát adott az amerikai elnökválasztási kampánynak - hívta fel a figyelmet Kaló Máté. A demokraták, akik korábban szinte biztosnak látták a vereséget, újra versenybe kerültek. Kamala Harris ledolgozta hátrányát, a legfrissebb közvélemény kutatások alapján kiegyenlített a küzdelem a két jelölt között. A kampányban a gazdasági, a külpolitikai és az identitáspolitikai témák egyaránt jelen vannak. Donald Trump leginkább gazdasági témákban próbál támadni, és emellett Harris külpolitikai tapasztalatlanságára játszik. Harris az abortuszt emelné központi témává, ami a Trump által kinevezett alkotmánybírók döntése alapján már nem számít alkotmányban védett jognak. Kaló Máté viszont rámutatott, hogy bár mindegyik téma fontos, a kampány leginkább az elnökjelöltek karakteréről szól, és Trump megosztó személyisége köré épül.
Kaló Máté szerint a demokraták és a republikánusok közötti verseny azért is válhatott kiegyenlítetté, mert a Trump-kampány teljesen Bidenre készült, és nem tudott hatékonyan reagálni a visszalépésre. Ez részben annak köszönhető, hogy Trump mozgástere ekkorra beszűkült, mivel az alelnökjelöltjét már korábban kiválasztotta. Trump stratégiája így az lett, hogy Harrisre tolja Biden örökségét. Kaló Máté arra is kitért, hogy Trump az ellene elkövetett merényletből sem tudott igazán politikailag profitálni. Az incidens után azonnal ugyanazzal a lendülettel támadta ellenfeleit, így a merénylet a napi politikai csatározások hevében gyorsan elvesztette jelentőségét.
Kaló Máté azt is kifejtette, hogy Harris kampánya is küzd problémákkal. A demokraták stratégiája, hogy Harris ügyészi múltját kihasználva az egész kampányt egyfajta vádemelésként interpretálják, amely során Trumpot el kell ítélni a 2021. január 6-án történt Capitolium ostroma miatt. Harris személye ugyanakkor nem elég karizmatikus, és alelnökként sem tudta megmutatni saját arcélét. Leginkább a külpolitika terén maradt adós egységes világnézettel, amelyet Trumppal szembe állíthatna. Az újabb szavazók megszólításához tehát Harrisnek bizonyítania kellene vezetési képességeit.
Kaló Máté arra is kitért, milyen hatása lehet az amerikai választások eredményének Magyarországra. Szerinte egy Harris győzelem nem hozna érdemi változást a Biden-korszakhoz képest. Emellett arra is felhívta a figyelmet, hogy az amerikai külügyi és védelmi politikai meglehetősen stabil, még akkor is, ha különböző karakterű és nézetű elnökök követik egymást. Bár a felületes szemlélőnek úgy tűnhet, hogy Orbán Viktor és Donald Trump számos kérdésben egyetértenek, valójában vannak jelentős különbségek is a két politikus világnézete között. Ez korlátot jelenthet abban, hogy mekkora változások lennének várhatók egy újabb Trump elnökség esetén. -
Az Új Egyenlőség podcasten több adásban is foglalkoztunk azzal a kérdéssel, hogy érdemes-e még baloldal vagy jobboldal megosztást alkalmazni a politika világában. A mai adásban Éber Márkkal beszélgettünkarról, hogy mi kellene ahhoz, hogy érdemi támogatottságú intézményesített baloldali erő legyen Magyarországon. Erről jelent meg ugyanis elemző írása a napokban az Új Egyenlőségen.
A beszélgetés során Éber Márk két dátumot jelölt meg,amelyek fontos elemei egy új baloldali erő kiemelkedésének. Az első 2024 nyara, amikor a választási eredmények megmutatták, hogy a mostani – magukat baloldalinak nevező – pártok eltűnőben vannak. Jelen tudásunk alapján nem látszik, hogy hogyan lenne képes a mai intézményesített baloldal megerősödni, és érdemi támogatottságot szerezni a választók között. Ez önmagában helyzetet jelent bármilyen megújulásra.
A másik dátum 2018 decembere volt, amikor a rabszolgatörvény elleni tiltakozások megmutatták, hogy van értelme a közpolitikában megjeleníteni a tőke–munka konfliktust, és erre építeni egy baloldali erőt. Hat évvel ezelőtt ugyanis hetekig olyan témát uralták a közbeszédet, mint munkavállalói jogok, szakszervezetek, kizsákmányolás elleni harc. És ez a küzdelem térben és időben nem egy korlátozott konfliktus volt, hanem képes volt középvárosi szintig lecsorogni. Azaz utak melletti tüntetések, szakszervezetek és helyi ellenzék pártok által szervezett demonstrációk több helyen, akár egyszerre is voltak az országban.
Ez a 2018-as politikai konfliktus pedig megmutatta, hogy van baloldali szellemi közeg, amely keresi magának az intézményesült formákat. Ugyanakkor 2024 azt mutatta meg, hogy ezt nem találta meg, és ez a frusztrációja okot ad egy Valódi Magyar Baloldal megjelenésére.
A tőke–munka konfliktus visszahozatala a politikába annak a rossz baloldali fordulatnak a megfordítása, amely a 70-80-as évektől kezdődően zajlott le. A globalizáció előretörése miatt itt tűnt el az igény arra, hogy érdemi és az alapokat is támadó gazdasági kritikát fogalmazzanak meg az akkori szociáldemokrata pártok. Mivel a hagyományos baloldali gazdaságpolitika a harmadik út megjelenésével kikerült a politikai küzdelemből, a baloldal a középosztály és az identitáskérdések felé fordult, és ott próbált meg társadalmi szövetségeket létrehozni.
Éber Márk szerint a Valódi Magyar Baloldal képes másfélebaloldaliságot hoz vissza, a többség ez esetben a dolgozók képviselete köré szervezhető meg. Ennek intézményesült létrejötte természetesen kérdéses, és csak az alkotóelemei vannak meg, nem biztos, hogy képes valódi politikai termékké összeállni.
Aki az Új Egyenlőség podcast korábbi adásait szeretné ennek kapcsán meghallgatni, azoknak ajánljuk JámborAndrással és Scheiring Gáborral készült beszélgetéseket.
-
Az európai parlamenti választások megmutatták magyar szempontból, hogy nem jött be a kormánypárt vágya: most sem sikerült elfoglalni Brüsszelt. Sőt a Bizottság elnöke továbbra is a magyar kormány óriásplakátjain negatív szereplőként feltüntetett von der Leyen maradt. Erről és a várható prioritásokról beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással.
Ha Fidesz-szempontból konklúziót akarnánk vonni a júniusi EP-választások eredményei után, akkor az valami ilyesmi lehet: „Pech, most sem sikerült elfoglalni Brüsszelt, sőt a korábbi politikai szereplők határozzák meg a következő éveket.” Ennek emblematikus pontja, hogy von der Leyen maradt az Európai Bizottság elnöke, a korábbi koalíció irányítja Európát, amelynek minden tagjával nyílt konfliktusa van Orbán Viktornak.
Ugyanakkor tény, hogy valami sikert a magyar kormányfő is fel tudott mutatni. A hármas stratégiai célkitűzéséből egy elem teljesült, hiszen képes volt a senki földjéről indulva újra pártcsaládot, új politikai hazát találni magának. Azt a két célt már nem tudta elérni, sőt közelébe se került, hogy egyesítse az Európai Néppárttól jobbra álló erőket, és képes legyen meggyőzni az EPP-t, hogy új koalíciót építsen fel a szociáldemokraták, zöldek és liberálisok nélkül.
A beszélgetés során azt is elemeztük, hogy mi történik most Brüsszelben, milyen forgatókönyvek várhatók az Európai Bizottság felállítása során. Egyelőre csak az elnököt választották meg, szükség van biztosokra, akiket a tagállami kormányok jelölnek első körben. A jelölések beérkezése után kerül sor a portfóliók osztására, majd a parlamenti meghallgatásokra.
Bíró-Nagy András véleménye szerint november előtt nem lesz új Bizottság, és nagy valószínűség szerint nem megy át majd mindegyik jelölt a rostán. Ez történt öt éve is, amikor többek között a magyar kormány jelöltje bukott el, és „beugróként” jött csak a mostani biztos, Várhelyi Olivér.
Orbán Viktor őt jelölte most is, de könnyen lehet, hogy a Fidesszel szembeni negatív hangulat elsöpri a személyét, ezért pletykák szerint már készülődik beugróként Győri Enikő.
A személy mellett azonban talán fontosabb, hogy milyen területet kaphat meg a magyar biztos. Erről nem tudunk biztosat, az a feltételezés tartja magát, hogy a mostani keleti bővítési portfólió nem magyar kézbe kerül. Ennek fő oka, hogy ez a terület a következő öt évben felértékelődik, mivel tervek szerint 2030-tól már új tagállamok csatlakozása lesz napirenden. Addig ezt a folyamatot végig kell vinni, és a tárgyalásokat le kellene zárni például a Nyugat-Balkán országaival.
Az Európai Bizottság minden ciklusban igyekszik reagálni a változó politikai környezetre, és ez alapján alakítja a portfóliókat. A 2024–2029-es időszakban hírek szerint felértékelődik a védelmi politika, ezért ennek a területnek várhatóan lesz biztosa, valamint a baloldaliak kérésére a lakhatás is kiemelt figyelmet fog kapni. -
Az Új Egyenlőség podcast korábbi adásában már foglalkoztunk azzal a kérdéssel, hogy milyen mértékben üresedik ki az ideológiai, értékalapú politizálás. Ennek egyik tételmondata: „Ma már nem számít, jobboldal vagy baloldal…” Erről beszélgettünk Scheiring Gábor közgazdásszal, társadalomkutatóval.
Nem magyar, és nem újkeletű az a jelenség, hogy politikai pártok arra építik ideológiájukat, hogy „se nem jobb, se nem bal”. Ezzel szemben centrista, szakértői imidzseket húznak fel, mintha a korábbi értékalapú megközelítések a politikában már nem lennének fontosak vagy érvényesek.
Scheiring Gábor szerint ez nem új epizódja ez a nyugat-európai pártrendszernek. Amióta a baloldal feladta a gazdasági értelemben vett bal-jobb értéktengelyt, és neoliberális fordulatot hajtott végre, eltűnt a pártok közötti különbségek jelentős része. Hiszen a szociáldemokrata pártok már nem a kapitalista gazdasági rendszerrel szemben fogalmazták meg kritikájukat, hanem csak kisebb korrekciókat tartottak szükségesnek. Nem alakítani akarják a piacokat, hanem meglovagolni.
Amint a baloldal kivonult a munka-gazdaság tematikából, a populista jobboldal képes volt megszólítani az olyan hagyományos baloldali csoportokat, mint a munkásság. Ezt pedig nem azzal a céllal teszi, hogy a helyzetük jobbítását ígérje (magasabb bérek, jobb munkahelyek), hanem lényegében a status quót, azaz a globalizmus elleni védelmet ígéri. Ezt látjuk Magyarországon és az USA-ban is.
A baloldal azzal lép fel, hogy neki csak az a feladata, hogy mindenkivel szemben megvédje a demokratikus értékeket. Ez azonban szintén csak a status quo ígérte, és semmilyen módon nem látszik benne a hagyományos baloldalra jellemző átalakító düh, azaz a társadalmi osztályok számára fontos kérdésekben a változás valódi ígérete.
Nemcsak ideológiai veszteséget szenvedett el a baloldal ezáltal, hanem szervezeti eltolódás is kialakult. Ez alatt azt értjük, hogy a tömegpárti jelleget felváltotta a professzionális működés, amely a közpolitika alkotását kiszervezte think tankeknek, a kommunikációt ügynökségeknek. Közben a tagság szerepe leértékelődött, nem is fontos már a tömegpárti jelleg.
Ez a baloldali pártok és a szakszervezetek közötti természetes szövetség lazulását, a baloldali kulturális intézményrendszer lebontását eredményezte.
Voltak kísérletek arra, hogy a baloldal képes legyen kitörni ebből a szerepből, és újradefiniálja magát gazdaságpolitikai kérdésekben. Ez azonban a centrum irányából erős támadásoknak volt kitéve, és el is bukott. Erre látunk példákat a Corbyn vezette Labour esetében, illetve a Szirizánál vagy a Podemosnál. -
Mintha megint reneszánsza lenne a magyar politikában annak, hogy nem számítanak a politikai oldalak, nincs is olyan, hogy jobb és bal oldal. Ennek sok előképe van a nyugat-európai demokráciákban, csak éppen ezekről a végén kiderült, hogy nem többek, mint politikai termékek. Erről beszélgettünk Jámbor András országgyűlési képviselővel.
A rendszerváltás utáni politikai életben többször előkerül termékként a se nem bal, se nem jobb kérdése. Ez egyfajta öndefiníciós kísérlet, amely talán sokkal jobban szól a „régiektől” való megkülönböztetésről, semmint arról, hogy ideológialag mit is gondol magáról az adott közösség.
„Se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar” – ez volt a 90-es években a Csurka István vezette Magyar Igazság és Élet Pártja alapelve. 2017-ben a Momentum párttá válásának hajnalán sokszor elhangzott az a megközelítés, hogy se nem jobb, se nem bal, a többit majd meglátjuk. A Tisza-párt mostani fázisában is elhangzik az, hogy se nem jobb, se nem bal, csak magyar.
Nem egyedülálló ez, hiszen Franciaországban Macron elnök úgy volt képes a maga javára átrajzolni a politikai térképet, hogy a jobb-bal dichotómiát idejét múltnak kezdte tekinteni. Más kérdés, hogy 2024-ben ennek egyértelmű lett a következménye, hiszen saját magát szalámizta le ez a centrista megközelítés.
Jámbor András szerint a magyar baloldal előtt is áll-állt egy stratégiai dilemma: értékalapú politizálás vagy anti-orbánizmus. Az utóbbi nyert. Ez könnyebb útnak számított, több és nagyobb választói koalíciót feltételezett.
Ennek következménye, hogy értékalapú megmozdulások transzformálódtak át anti-orbánista megmozdulásokká. A 2018-as rabszolgatörvény elleni tüntetés, amely a munkavállalói jogokról szólt, egy pillanatban már térben és témában is átalakult a sajtószabadság elleni megmozdulássá.
Érdemes megnézni, az értékalapon íródott és alapvetően baloldali megközelítésű 2022-es összellenzéki program hogyan került a sarokba, és a jobboldali beállítottságú Márki-Zay Péter miképpen tette a kampányt anti-orbánista show-vá.
Miközben az anti-orbánizmus győzött az ellenzéki útkeresés harcában, Jámbor András arra mutat rá, hogy soha nem volt ennek a gondolatnak többsége a társadalomban. Téves állítás, ha azt gondoljuk, a Fidesszel szembeni világ szavazói anti-orbánisták lennének.
Amennyiben elfogadjuk ezt az állítást, akkor az erre épülő ellenzéki stratégia rossz, és valójában elitpolitizálást jelent csak. Miközben nem igaz az az állítás, hogy Nyugat-Európában már ne lenne jelentősége a bal-jobb tengelynek. Sőt a baloldal erősödése látszik Franciaországban, Olaszországban, és Nagy-Britanniában is.
Jámbor András szerint a baloldal akkor képes megépülni, ha új utat választ, értékalapon politizál, és nem az anti-orbánizmus lesz a kizárólagos programja. A két adekvát társadalmi csoport, amellyel társadalmi koalíciót kell kötni, a szakszervezeti világ és az egyetemi világ. És el kell fogadni, hogy ezek a csoportok nem teljesen kompatibilisek az anti-orbánizmus szavazói közegével. -
A Policy Solutions több éve méri, hogy milyenek a magyar társadalom külpolitikai attitűdjei. Kelet vagy Nyugat? NATO vagy függetlenség? Orosz vagy ukrán? Leegyszerűsítve ezek a fő kérdések. De a kutatás mélységei talán ennél is izgalmasabbak, erről beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással, a Policy Solutions vezetőjével.
A márciusi adatfelvétel során kialakult kép a magyarok külpolitikai irányvonalairól elsőre sok szempontból inkoherensnek tűnik. A kutatás fő megállapításai ugyanis egyrészt egy nyugati fősodorba illeszkedő ország képét mutatják:
· a magyarok többsége szerint az ország helye nyugaton van;
· a NATO-tagságot tartják a legtöbben előnyösnek, és nem gondolják a magyarok, hogy a NATO vagy az EU széteshet a következő 20 évben;
· 25 év után: a magyarok háromnegyede támogatja az ország NATO-tagságát;
· az elmúlt egy évben csökkent a magyar társadalom által érzékelt háborús veszély.
Ugyanakkor elindult egy orosz közeledés is:
· Ausztriát látják a magyarok a legfontosabb partnernek, 2024-ben Ukrajna került a lista végére;
· már nagyobb fenyegetésként tekint a magyar társadalom Ukrajnára, mint Oroszországra;
· Ukrajna támogatása: már csak a humanitárius segítségnyújtásnak van támogatottsága, a pénzügyi és a katonai támogatást is ellenzi a magyarok többsége;
· tovább romlott az ukrán menekültekhez való hozzáállás.
A beszélgetés elején erre az ellentmondásra kerestük a választ. Bíró-Nagy András szerint ahol évszázados értékválasztások vannak, ott nagyon nehezen alakítható a magyar társadalom többségi álláspontja. Ilyen a nyugati orientáció. Persze ebben is érezhető a kormánypárti táborban egy eltolódás, de még mindig többsége van annak, hogy a helyünk nem a keleti országok között van.
A NATO támogatásának erős volta a biztonságba vetett hitben nyugszik, illetve a magyar kormány az Európai Unióval ellentétben nem fogalmaz meg erős kritikákát ezzel a szövetséggel kapcsolatban.
Ugyanakkor az orosz–ukrán háború kapcsán meglévő álláspontok már nem stabil, évszázados viszonyban értelmezhetőek a magyar társadalomban. Ezért lehetséges, hogy egyre rosszabb értékeket mutat Ukrajna megítélése, miközben azt is el kell mondani, hogy az orosz barátság nem nőtt, mintha lenne ennek is egy üvegplafonja.
Ukrajna megítélésének romlása az ellenzéki szavazók körében érezhető leginkább, elkezdtek azonosulni a kormánypárti szavazók értékrendjével. Könnyen lehet, hogy emögött az áll, hogy az ellenzéki pártok kevesebbet beszélnek erről a kérdésről, és nem adnak saját szavazóiknak támpontokat ennek kapcsán.
A beszélgetés során azt is megnéztük, hogy hogyan illeszthető össze a kormány háborús pszichózisra épülő kampánya azzal, hogy márciusban kevesebben tartottak a háborútól, mint akár egy évvel korábban. Ennek okait és az adatok mögötti településtípusos eltéréseket is elemeztük. -
Politikai földindulás vagy stabilitás – ez volt a kérdés a júniusi európai parlamenti választásokon. Az adatok azt mutatják, hogy tektonikus mozgás nem volt, balközéptől a jobbközépig tartó pártcsaládok tartják meg a többséget. Ugyanakkor lehetnek átrendeződések a közpolitikai hangsúlyban. Erről beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással.
Idézzük fel az Új Egyenlőség podcast januári külpolitikai évadnyitójában elhangzott gondolatokat: „Szűken véve az európai porondot, a legnagyobb hatású esemény a júniusi EP-választás lesz. Ennek kapcsán Bíró-Nagy András továbbra sem látja annak jelét, hogy a magyar miniszterelnök által várt átrendeződés végbemenjen. Ehhez az kellene, hogy az európai konzervatívok és a tőle jobbra álló Identitás és Demokrácia pártcsalád képes legyen az Európai Néppárttal összefogva többséget alkotni. Ennek nem látszik sem matematikai realitása, sem pártpolitikai megalapozottsága. Ez utóbbi ugyanis azt jelentené, hogy a CDU/CSU együttműködne a német szélsőjobbal (AfD), vagy a lengyel PIS szövetkezne a Donald Tusk vezette lengyel kormánypárttal. Ezek a belpolitika logikája szerint szinte teljesen kizárt opciók.”
A júniusi EP eredmények alátámasztották ezt. Nem következett be az, amire elemzők se láttak jelentős esélyt, hogy sok tagállamban egyirányú tektonikus mozgások legyenek, és ez átírja az erőviszonyokat. Ezzel szemben az történt, hogy a mérsékelt jobboldali Európai Néppárt növelte mandátumainak számát, a baloldali S&D lényegében megőrizte korábbi erejét, és a liberális-centrista ReNew esett vissza. Ezzel együtt a szükséges 361 fős többséggel szemben 400 fő feletti ennek a három pártcsaládnak a mandátumszáma.
Azok a felvetetések, hogy egy új alternatíva jöhetne létre, amely az EPP mellett a konzervatívokra támaszkodik, nem reális, mivel az S&D kizárta, hogy ilyenben részt vegyen. De azt is hozzá kell tenni, hogy jelenleg még sok képviselő pártcsaládon kívüli. Bíró-Nagy András számítása szerint nagyságrendileg 90 mandátumot szerzett képviselőnek nincsen meg a „helye”, értük folyik a küzdelem. De ez csak elméleti lehetőség egy átrendeződésre, hiszen ezen 90 mandátum nélkül is van többsége a mostani hatalmi koalíciónak.
Bíró-Nagy András véleménye szerint egy új szélsőjobboldali erő is megalakulhat a következő napokban. Ennek szervezőereje az AFD lehet, amely például a bolgár szélsőségeseket könnyedén maga mellé állíthatja. Ha további 5 tagállamból találnak azonos identitású és szabad vegyértékű politikai erőt, akkor az Identitás és Demokrácia pártcsaládtól jobbra (ennek vezetőereje a Le Pen-féle francia Nemzeti Tömörülés) létrejöhet egy új erő.
Arra kérdésre, hogy ha a politikai centrum, amely a többséget alkotja, nem változik, akkor milyen átalakulásra lehet számítani, Bíró-Nagy András azt válaszolta, hogy például a zöld átállás lehet áldozata ennek a folyamatnak. „Öt éve klímaaktivisták tüntettek, most pedig a gazdák.” Ez pedig intő jel az EPP számára, amelynek az egyik fő bázisát a mezőgazdaságból élők jelentős választói tömege jelenti. Weber már a választások előtt arról beszélt, hogy a belső égésű motorok 2035-től való tilalmát felül kell vizsgálni egy új ciklusban.
A beszélgetésben szó esett az Európai Bizottság elnöki posztja, illetve az egyéb fontos posztok körüli alkukról, valamint áttekintettük Orbán Viktor és a Fidesz európai útkeresését és annak realitásait. -
A felsőoktatási dolgozók bérharca kapcsán beszélgettünk korábbi adásunkban Gregor Anikóval, az ELTE oktatójával, szociológussal. A beszélgetés második részében arra keressük a választ, hogy egy szociológusnak miért feladata az aktív cselekvés, hogyan lesz belőle szakszervezeti vezető, és mit lehet tenni a potyautasokkal szemben.
Az elmúlt évek tapasztalatai alapján amikor egy társadalmi csoporton belül fellángol az érdekérvényesítési igény, akkor két út közül választhat. Az egyik a hagyományos modell, amely a szakszervezeti mozgalomra építve próbálja megszervezni magát és elérni a kitűzött célokat. A másik út, amely a szakszervezeteken átlépve, meghaladva, őket leváltva szeretne célba érni. Ehhez valamilyen informális, majd formalizált közösséget épít, és így vívja a küzdelmét. A felsőoktatási dolgozók bérharca kapcsán ugyanezzel a dilemmával néztek szembe az egyetemi oktatók, az adminisztrátori munkakörben dolgozók. Ők azt választották, hogy a szakszervezetek azért jöttek létre az évszázadok alatt, hogy fellépjenek a munkavállalók jogait képviselve. Ezért az a járható út, hogy be kell lépni a szakszervezetbe, és szükség esetén el kell azt foglalni, vagy legalábbis dinamizálni kell.
Gregor Anikó azt a személyes szálat is megosztotta, hogy számára nem volt kérdés az aktív cselekvés. Egy szociológusnak nem csak leíró jelleggel kell foglalkoznia a társadalmi mechanizmusokkal, az egyenlőtlenség elleni közdelemmel, hanem ha történés van, akkor cselekvővé kell válnia. Ezért vállalta fel, hogy részt vesz a dolgozók megszervezésében, és ezért vált szakszervezeti vezetővé.
Ez még egy egyetemi oktatónak is új terep, amit tanulni kell. Például azt, hogy hogyan kell közösséget építeni, megszervezni a nyilvánosság felé való fellépést. Ezért is fontos, hogy legyen képzési rendszer a szakszervezeti vezetők számára, ami ma minimálisan érhető el Magyarországon.
Saját tapasztalata alapján az látszik, hogy egy bérharc megszervezése soha nem a mával kezdődik. Többéves folyamat volt az esetükben is, amely 2022-ben kezdődött egy aláírásgyűjtéssel. Ezt követte a hálózatos informális szerveződés szakasza, majd a csoporttá, mikroszervezetté válás, végül a szakszervezetbe való belépés.
Az ő esetükben volt legalább egy meglévő szakszervezeti mozgalom az egyetemen, csak azt fel kellett rázni, és új szempontot kellett behozni a szervezkedésbe. Ez pedig – ahogy Karácsony Szilárddal készített podcastunkban is meghallgatható – a szervező modellre épülő szakszervezet. Azaz ne azt nézzük, hogy tagdíjunkért cserébe mit ad a szakszervezet (például nőnapi vázát vagy vásárlási kedvezményeket), hanem azt, hogy tagként mit tudunk elérni. Valójában közösséget ad a szakszervezet, ahogy Gregor Anikó megfogalmazta, amely keretében meghatározzák az őket érintő ügyeket, és megnézik, milyen eszközök vannak a kezükben.
A beszélgetés során azt is érintettük, hogy az egyetemi hallgatók hogyan rezonálnak arra, ha azt hallják, hogy az oktatóik szakszervezetet hoznak létre és bérharcba kezdenek. Valamint hogy kik azok a potyautasok, és mit lehet ellenük tenni. -
Az uniós tagság 20. évfordulójára jelent meg Bíró-Nagy András és Medve-Bálint Gergő
szerkesztésében a „20 év az Európai Unióban - Magyarország uniós tagságának
közpolitikai mérlege” című kötet. Az Új Egyenlőség e heti podcastjában a könyv területi
egyenlőtlenségekről és uniós támogatásokról szóló fejezete kapcsán beszélgetett a
szerkesztőpáros.
Az Európai Unión belüli területi egyenlőtlenségeket két szempont szerint érdemes
elkülöníteni, hangsúlyozza Medve-Bálint Gergő, a HUN-REN Társadalomtudományi
Kutatóközpont tudományos főmunkatársa. Egyfelől a tagállamok között létezik egy északi-
déli, illetve nyugati-keleti megosztottság, amiben az elmúlt 20 év során egy déli-keleti
konvergencia valósult meg: a keleti országok uniós átlaghoz való felzárkózása zajlott (persze,
országonként eltérő mértékben), míg a déli tagállamok gazdaságai általában véve stagnáló-
lemaradó helyzetbe kerültek. Ezen felül fontos látni azt is, hogy az országon belüli
egyenlőtlenségek szintén jelentősek az egyes régiók között. Magyarországon az elmúlt két
évtizedben jelentős változás nem történt a területi egyenlőtlenségek terén: továbbra is
ugyanazok a régiók (Nógrád, Békés, Szabolcs-Szatmár-Bereg) számítanak a leghátrányosabb
helyzetben lévőnek, mint a csatlakozásunk évében, és lemaradásuk érdemben nem csökkent.
Mindez annak ellenére mondható el, hogy az uniós tagság óta átlagosan az éves GDP 3,5%-át
kitevő kohéziós forrás került a magyar gazdaságba.
Az, hogy a kohéziós politika nem volt képes előrelépést hozni a régiók közötti
egyenlőtlenségek terén, Medve-Bálint Gergő szerint két okra vezethető vissza. A szakértő
egyfelől a kormányzati politikát, a hazai prioritásokat és az intézményrendszert látja ennek
okaként. Különösen a 2014-ben kezdődött költségvetési ciklustól kezdve a legfőbb magyar
kormányzati cél a források minél gyorsabb lekötése és felhasználása volt, aminek alárendelték
a hasznosság és a stratégiai megközelítés szempontjait. A források területi elosztása sem volt
kiemelt szempont, azonban ez nagyrészt az uniós keretrendszerrel is összefügg, ami ezt
lehetővé tette. A kohéziós politikában az uniós prioritások között egyre inkább előtérbe került
a versenyképesség és a hatékony pénzfelhasználás szempontja a területi kohézió előmozdítása
helyett. Emellett uniós viszonylatban az ország összes régiója – Budapest kivételével– a
legmagasabb támogatási kategóriába tartozik, miután az egy főre jutó GDP nem éri el az
uniós átlag 75%-át. Ez olyan egyenlőtlen helyzetet teremt a forrásokért való pályázás során,
amelyben a fejletlenebb és a fejlettebb hazai régiók ugyanazokért a forrásokért
versenyezhetnek.
Az országon belüli forráselosztás problémáját viszont Medve-Bálint Gergő szerint csupán a
támogathatósági kritériumok átalakítása nem tudná megoldani, helyette átfogóbb
intézkedésekre volna szükség. A jelenlegi központosított rendszer helyett egy
decentralizáltabb forráselosztási rendszer jelenthetne megoldást, melynek a regionális szint
erősítésével kellene együtt járnia. Ahhoz viszont, hogy a regionális szint képes legyen a
nagyobb felelősséget és forráselosztási feladatokat ellátni, elengedhetetlen az intézményi
kapacitásépítés, amit viszont nem lehet az egyik napról a másikra megvalósítani. A
területfejlesztési politikában ilyen léptékű változást csak hosszú távú stratégiával lehetne
elérni.
-
A közoktatás után elindult a bérharc a felsőoktatási dolgozók körében is. A helyzetet beárnyékolja, hogy a kormánynak van kedvenc egyeteme, vannak kiszervezett egyetemei és finanszírozási szempontból megtűrt egyetemei. Erről beszélgettünk Gregor Anikó szociológussal, szakszervezeti vezetővel.
A Medgyessy-kormány első 100 napos programja volt az utolsó központi kormányzati lépés, amely a nemzetgazdasági átlag fölé tolta az egyetemi dolgozók bérét. Ez most 60-70%-on áll, azaz az elmúlt két évtizedben elinflálódott. Erre reagáltak az érintettek, amikor megszervezték akciójukat, és több követelést is a kormány elé vittek.
Az akció egyik szervezője, Gregor Anikó elmondta, hogy négy intézmény (az ELTE, a BME, a Zeneakadémia és a Magyar Képzőművészeti Egyetem) működik a Kulturális és Innovációs Minisztérium felügyelete alatt. Rajtuk kívül egy, finanszírozási szempontból kiemelt figyelmet kapó, nem alapítványi modellben működő egyetem van, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem. A többit már „kiszervezték”, amit az Európai Bizottság olyan mértékben támad, hogy ezek az intézmények kikerültek az európai kutatási hálózatból, és komoly forrásoktól estek el.
A bérhelyzet kapcsán néhány nagyon szemléletes példát hozott Gregor Anikó. Egyrészt ma 380 ezer forint egy tanársegéd bruttó fizetése, ami 250 ezer forint nettót jelent. Ha összehasonlítást végzünk, akkor a közoktatási béremelés után azt látjuk, hogy egy tegnap még államvizsgázó hallgató, aki gyakornoki bért kap majd, tanárként jobban keres, mint az őt vizsgáztató bizottság mindegyik tagja. Ez persze nem azt jelenti, hogy a tanári pálya kezdő bére lenne magas, hanem a felsőoktatásban oktatóké alacsony.
Ugyancsak meghökkentő adat, hogy a diplomás átlagbér alatt keresnek az egyetemi tanárok, és még egy adjunktus sem rendelkezik akkora jövedelemmel, amit a bankok hitelképesnek tartanának.
Ezért is követelnek a dolgozók 50%-os emelést, amely a négy intézmény esetében 20-25 milliárd forintot jelentene. Ez negyede például annak, amit hírek szerint a kormány az NKE tanárképző karának beindítására szán. Azaz, ahogy Gregor Anikó fogalmaz: „nem lehet azt mondani, hogy a felsőoktatásban nincs pénz”, csak az elosztása nagyon torz.
A beszélgetés során szóba került, hogy mi lehet a kormány célja az alacsonyan tartott bérekkel. Az elsőként felmerülő válasz az lehet, hogy ezzel próbálja rávenni a kimaradt négy egyetemet arra, hogy legyen része az egyetemi modellváltásnak, és alapítványi formában működjön tovább. Gregor Anikó úgy vélekedett, hogy ha az ELTE és a BME is bekerülne az alapítványi modellbe, akkor ezzel a magyar felsőoktatást teljes egészében levágnák a kutatási rendszerről. Ez pedig értelmetlen és káros lenne.
A beszélgetés végén a követelések mellett szó esett a tárgyalások jelenlegi állásáról és a mozgalom eddig elért sikereiről is. -
A magyar baloldal felélte a Kádár-rendszer szociális biztonságából eredő, az attól megörökölt társadalmi tőkét, hitelessége háromszor is megtört: 1994 után nem tudta összetársítani a kapitalizmus és a szocializmus előnyeit, majd a másik kiábrándulás a 2002 utáni rendszerkorrekció kudarcát követte, a harmadik pedig már 2010 utáni eredetű, amikor is a baloldal nem tudott stratégiát ajánlani a nemzeti burzsoázia és a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportok koalíciójának kialakulására. A politikai baloldal mindeközben 2006 óta önmaga fogáságában van, a kudarcért való felelősségnek sem szervezeti, sem személyi következtetéseit nem vonta le. A ma létező baloldali politikai szerkezet egyetlen új szavazót sem hozott, kizárólag belső átrendeződések történtek.
A Magyarországhoz hasonló félperifériás országok – és azok baloldala – a versenyképesség és a társadalmi elvárás satujába szorítva léteznek, amin változtatni azonban sokkal nehezebb, mint a létező politikai szerkezeten, beleértve ebbe nem csak a politikai garnitúra cseréjét, hanem azt is, hogy újra létrejöjjön a szellemi baloldal, azaz a stratégiaalakítás háttereként a baloldali értelmiség. Ennek híján a kezdő lépéseket sem lehet megtenni az újfajta beszédhelyzetek, a közösségépítés és részvételiség nélkül, ezek nélkül pedig a társadalomban nagyon is létező elégedetlenség nem talál utat a baloldalhoz, hanem – amint azt a Magyar Péter-jelenség mutatja napjainkban – a jobboldalon csapódik ki.
A hagyományos baloldali szavazók jobbra szavazását az is okozza, hogy miközben a nemzet fogalma, illetve a nemzet mint azonosulási keret látszik lehetőséget kínálni számukra a nem felülről, tehát nem az osztályelnyomásból eredő, hanem „oldalról” érkező veszélyek – amilyen például a migráció jelensége – által megjelenített újfajta bizonytalanságra, addig a nemzet fogalmának politikai használatából a baloldal teljesen kiszorult, részben a saját hibái miatt. A baloldali politika abból indulhatna ki, hogy ha a nemzet politikai és kulturális közösség, akkor a magyar társadalom nagy tömegei e közösségnek ma nem részei – ezzel szemben a baloldal a „be a népet a nemzetbe” politika mentén tehetne részükre gyökeresen új ajánlatot.
Mindeme feladatok kapcsán a magyar baloldali értelmiségnek tevőlegesen részt kellene vennie a közösségépítésben, ha pedig nem akarja elfoglalni a létező baloldali szervezeteket, akkor neki magának kell újakat létrehozni. Innen nézve, nagyon gyakorlatias szempontból a hazai baloldali politikának két feltétele van: az egyik, hogy legyen legalább 300 ember, aki hajlandó heti két délutánját ezzel a politikai tevékenységgel tölteni, a másik meg persze a pénz, amit össze kell gyűjteni. De a közösségépítés, a gyakorlati szolidaritás nem váltható ki semmi mással, csakis a személyes részvétellel. A defenzívára adott válasz nem a szervezeti és személyi alkudozás, hanem a baloldal felébresztése, ami pontosan az a társadalom felé fordulás, közösségépítés, aminek a stratégiájára Földes György A baloldaliságról címet viselő írása szól. -
A baloldaliságról szóló és ezt a címet is viselő írását 2024. márciusban tette közzé Földes György történész a Népszava Szép Szó mellékletében. A szerzővel készült kétrészes beszélgetésünk első részében arról beszélgetünk, hogy a baloldaliság annak ellenére releváns maradt, hogy a szocializmusban megtestesülő jövőkép 1989-ben eltűnt, ám az emancipáció, az egyenlőség eszméjének megvalósítása, a szolidaritás és az igazságosság mindenkori meghatározása és képviselete, amelyek Földes szerint a baloldaliság gondolatiságának állandó elemei, ma is újragondolhatók és érvényesek.
Földes György írása abból indul ki, hogy a baloldaliság jelenleg, sőt valójában évtizedek óta defenzívában van, mert a baloldal levonult a fő frontról, elállt a társadalom alapjainak megreformálásának céljától. Amikor a tömegek nagy része nem hiszi el, hogy a rendszer megváltoztatható, a biztonságérzet pedig minden egyéb értéket háttérbe szorít, akkor a baloldalnak újra kell fogalmaznia a többségi érdekeket – közben nem feladva a kisebbségi jogokat és az emberi jogokat –, ami elsőként elméleti feladat. Itt a baloldalnak abból kell kiindulnia, hogy a fennálló viszonyok továbbra is az osztálytársadalom kategóriáival írhatók le. A mai munkásosztály nyilvánvalóan nem olyan, mint a 19. századi munkásosztály volt, de a saját munkájukból élők ma is az osztályokra jellemző közös jegyekkel rendelkeznek, ahogyan a járadékosok és a tőkejövedelemből élők is. Az e helyzetérétkelésre alapozó baloldali stratégia kínál egyedül módot a baloldalnak a defenzívából való kilépésre, ami már csak azért is szükséges, mert – ahogyan Földes fogalmaz – bár utópiának tűnik, hogy a világ, a társadalom megváltoztatható, ennél utópisztikusabb azonban egyedül csak az a gondolat, hogy a világ olyan maradhat, amilyen most.
Arra is javaslatot tesz a szerző, hogy a szellemi baloldal mércéjét és az „itt és most” mércéjét egyidejűleg alkalmazni kell. Az elmélet feladata nem csupán a baloldal klasszikus témáinak újragondolása, hanem arról is kell hogy legyen álláspontja, hogy most mit lehet tenni a többség érdekében. „Igehirdetés” helyett olyan beszédhelyzeteket kell teremteni, olyan stratégiát kell kialakítani, ami lehetővé teszi az emberek számára „a konfrontációt a saját létükkel”. Fel kell lépnie a baloldalnak a kisebbségi érdekekért, de fel kell ismernie, hogy a többség ma nem felülről, hanem „oldalról” érzi magát veszélyezteve, amire válaszokat kell adni, s azt kell megértetni, képviselni, hogy a biztonság nem jelenidejű, hanem jövőidejű fogalom. Az ehhez szükséges szellemi munka elvégzésének szerves része a közösségépítés és az ellenkultúra kialakítása, mert az emberek sokat tudnak arról, mi van a gazdagokkal, de arról jóval kevesebbet, hogy mi van saját magukkal, miért vannak abban a helyzetben, amiben vannak, s hogy mit tehetnének ők maguk a saját érdekeikért. Ma a világ nem a jobbra, hanem a rosszabbra készül Földes György szerint, amire az egyik válasz az autoriter kísérletek világa, de a másik lehetőség az emberek bevonása a saját sorsuk alakításába: a baloldal jövőképének ezen kell alapulnia. -
Magyarország 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz. Ennek kapcsán vonta meg Magyarország uniós tagságának mérlegét a Bíró-Nagy András és Medve-Bálint Gergő szerkesztésében megjelent kötet. A 20 évről, a magyar politikai elit döntéseiről és a kihagyott ziccerekről beszélgettünk Bíró-Nagy Andrással.
A 20 év az Európai Unióban kötetben a szerzők bemutatják, miként alakultak a 2004-es csatlakozás óta a legfontosabb közpolitikai folyamatok. Ez alapján a könyvnek lehet olyan olvasata, hogy ez a két évtized egy kihagyott ziccer. Hiszen ha például a velünk együtt csatlakozó Csehországot nézzük, akkor látszik, mit lehetett volna elérni. Csak egy adat ebből a szempontból: 2004-hez képest a cseh korona erősebb az euróhoz viszonyítva, míg a magyar forintnál brutális gyengülés érzékelhető.
Ugyanakkor Bíró-Nagy András felhívja a figyelmet arra, ha nincs EU-tagság, akkor sokkal rosszabb lenne az ország helyzete, kevésbé bírná a válságokat, és még a félig rosszul hasznosult fejlesztési pénzek sem látszanának.
A tagság értékelésének egyik fokmérője, hogy az uniós források hogyan hatottak a magyar vállalatok teljesítményére. Sajnos a helyzet nyomasztó. Az átlagosnál kevésbé eredményes vállalatok kaptak jelentős összegű támogatást, aminek hatására az árbevételük az átlagosnál kevésbé növekedett. Ugyanakkor ezek a pénzek a többletprofitjukat növelték. Ennek egyik magyarázata az elkényelmesedési faktor, azaz az EU-s támogatást elég megszerezni, és akkor is van nyereség, a másik pedig egy rendszerhiba. A támogatási rendszer célja nem a multiplikatív hatás, hanem az, hogy minél előbb elköltse az ország ezeket a forrásokat, még ha nem is a legjobban hasznosulnak.
Külön fejezet foglalkozik azzal, hogy jogalkotási szempontból hogyan teljesítünk. Sajátosan kettős kép rajzolódik ki. Ha csak a nyers adatokat nézzük, akkor Magyarország a középmezőny része. A valóságérzékelésünk azonban nem ezt támasztja alá, hiszen a kormány komoly politikai konfliktusokat vállal fel, akár azon áron is, hogy EU-s forrásoktól esik el.
A jogalkotással együtt érdemes nézni a jogilag kisebb kötőerővel bíró közpolitikai ajánlások területét is. Az látszik, hogy 2019 óta a magyar kormány számára az Európai Bizottság közpolitikai ajánlásai csak tippek. Az ún. hosszú távú teljesítési indexet nézve most már a legrosszabbul teljesítők között vagyunk. Ennek már következménye van a támogatási források zárolása szempontjából, hiszen ebben nemcsak a jogállami kritériumok felrúgása játszik szerepet, hanem szakpolitikai konfliktusok is.
Közpolitikai szempontból egyértelműen pozitív mérlege a mezőgazdaságnak van. Természetesen ezen a területen is lehet negatív folyamatokat látni, továbbá az adatok szintjén még nem ismerjük, hogy az orosz–ukrán háború milyen hatásokat okozott. - Daha fazla göster
